Post by Winston Churchill on Oct 21, 2007 11:23:40 GMT 2
T-26
A T-26 az angol 6 tonnás Vickers licence alapján az 1930-as években gyártott szovjet könnyû harckocsi. Eredetileg ikertornyos géppuskás és egytornyos löveges változata volt, 1933-tól már csak a löveges T-26 készült. Bár fegyverzetét és páncélzatát állandóan javították, mûszaki szempontból és külsõ megjelenésében hasonlatos maradt az eredeti modellhez.
Az 1931-1939 között épült 9 532 darab T-26-os nagy szerepet játszott a szovjet páncélos fegyvernem kiépítésében. Részt vett a spanyolpolgárháborúban és a finn-szovjet háborúban. Bár 1941-re elavult, még nagy számban állt szolgálatban.
Mivel gyártása 1939-ben megszûnt, veszteségeit nem pótolták. A megmaradt példányokat 1942 elején kivonták a harcállományból és hídvetõ, aknakeresõ harckocsinak, illetve páncélozott tüzérségi vontatóknak alakították át.
T-28
A brit és német harckocsitervek hatására kialakított T-28 közepes harckocsinak egy középen elhelyezett fõtornya és két géppuskával felfegyverzett melléktornya volt a páncéltest elülsõ részén. A harcjármû futómûrendszere a brit Vickers cég egyik harcjármûvének tökéletes másolata volt. Jóllehet a prototípust 45 mm-es fõlöveggel fegyverezték fel, a sorazatgyártású példányokat már egy jóval nagyobb teljesítményû, 75 mm-es rövid csövû, alacsony kezdõsebességû ágyúval szerelték fel.
A T-28-asnok számos különbözõ altípusa, illetve változata volt, amelyek közül jó néhányat a típussal szerzett harci tapasztalatok alapján alakítottak ki. A T-28C-1 például a Vörös Hadsereg szempontjából balszerencsés szovjet-finn háborút követõen megerõsített homlok-, illetve toronypáncélzattal kezdték gyártani. Érdekes változat volt a T-28(V) parancsnoki harckocsi. Ezt rádióval is felszerelték, amelynek gyûrû formájú keretantennáját a jármû tornyán helyezték el.
T-34
A második világháború egyik legjobb harckocsitípusának fejlesztését 1937-ben kezdték el. Forradalmian új konstrukció volt: döntött páncélzatú test, melyet hegesztéssel szereltek össze; öntéses eljárással készült torony. Nagy elõnye volt a típusnak, hogy az egyszerû technológia miatt kevésbé képzett személyzet is elvégezhette az összeszerelést, és a harctéren is könnyen javítható volt. Lánctalpai szélesek voltak, így nehéz terepen is gyorsan mozgott. Megbízható motorja a német harckocsiknál jóval nagyobb hatótávolságot biztosított számára. A T-34/76 1941-ben állt hadrendbe.
A nyugati szakértõk egybehangzó véleménye, hogy a T-34, elsõ fellépésekor 1941-ben a Szovjetunió megtámadásakor tûzerõben, páncélzatban és mozgékonyságban minden más harckocsit felülmúlt.
A T-34-es a legnagyobb lõtávolságról is ki tudta lõni a német Pz III. és Pz IV. harckocsit, ezek viszont csak kivételes esetben tudták leküzdeni. A kurszki csatában a Panther-eknek is méltó ellenfele volt. A T-34 páncélzata 45 mm volt, 30, 45 és 50° szögben döntve. A ferde páncélt a páncéltörõ gránátok nehezebben ütötték át, könnyebben elcsúsztak rajta, vagy lepattantak róla. Két fõ változatban készült. A már így is jelentõs tûzerõt 1944-ben tovább növelték. A T-34/85-ös többek között a koreai, valamint az 1967-es és 1973-as arab-izraeli háborúkban is jelen volt. Nagyobb lövege miatt megnövelt méretû tornyot és vastagabb páncélzatot kapott.
T-35
A "gördülõ erõd"-öt 1933 és 1939 között gyártották. A T-35 öt tornyából háromban ágyú, kettõben géppuska volt elhelyezve. A középsõ fõtoronyban 76.2 mm-es, az elülsõ és a hátulsó kisebb ágyútornyokban 45 mm-es ágyúk voltak. A két géppuskatoronyban (az egyik a fedélzet bal oldalán, elöl volt elhelyezve, a másik jobb oldalt, hátul) DT-géppuskák kaptak helyet. Ennek ellenére korszerûtlennek számított, mivel páncélzata és viszonylag kis sebessége egyaránt sebezhetõvé tette. A németek már a háború elsõ hónapjaiban mindet megsemmisítették.
Felváltására kezdték el gyártani 1940-ben a KV-1 típusú harckocsi-t.
T-54 és T-55
Bár világviszonylatban elavultnak számít, a T-54/55 harckocsicsalád még mindig nagy számban szolgálja a harmadik világ köztársaságait és diktatúráit. Egyik elsõ fellépése pont Magyarországon esett meg: az 1956-ban becsörömpölõ "orosztankok" részben T-34-es, részben T-54-es harckocsik voltak.
A T-54-es tank felépítése konzervatívnak mondható. 100 mm-es huzagolt csövû lövege 1947-es megjelenésekor kiváló fegyvernek számított, fennmaradását és elterjedését azonban elsõsorban megbízhatóságának és hosszú élettartamának köszönheti. Apróbb változtatásokat követõen ebbõl fejlõdött ki a T-55-ös.
A tank hátránya, hogy noha a torony ballisztikailag kiváló formájú (vagyis könnyen lecsúsznak róla a lövedékek), rendkívül szûkös, kényelmetlen a személyzet számára. Ez nemcsak a közérzetet rontja, hanem a tûzgyorsaságot és az ép ésszel odabenn elviselhetõ idõt is csökkenti. (A súlyos lõszereket kézzel kell betölteni.) Páncélzata viszonylag vékony, tûzvezetõ rendszere pedig a most elõfordulható ellenfeleihez képest krumpliból és rajzszögbõl barkácsolt házi elektronika. Élõerõ ellen viszont hatékony, fõleg ha az élõerõ nem számít a hegyekbõl alárontó harckocsira.
Irak mind a T-55-öst, mind kínai variánsait rendszerben tartja. Ritkán elõforduló iraki fejlesztés a T-55 Enigma néven emlegetett harckocsi, amelyet utólag felszerelt páncélzattal erõsítettek meg. Egyes információk szerint ez a pótpáncélzat betonból van, és az elsõ Öböl-háborúban akadt olyan T-55, amely ezeknek köszönhetõen három rakétatalálatot is túlélt.
T-60
T-60 szovjet könnyû harckocsit a T-40 kétéltû felderítõ harckocsi pótlására tervezték. Sorozatgyártása 1941. novemberben kezdõdött. A II. világháború elsõ hónapjai megmutatták, hogy a harcban többre van szükség, mint a mozgékonyság és úszóképesség. Ezért a T-60 homlokpáncélját 20 milliméterre növelték, és 20 milliméteres gyorstüzelõ ágyúval fegyverezték fel, melynek tûzereje megfelelt a 37 milliméteres harckocsiágyúénak. A súlynövekedés miatt a továbbiakban a T-60 már nem volt úszóképes. Jellegzetessége a jármû bal oldalán elhelyezett torony volt.
A T-60-at a felderítõk kapták, de használták a gyalogság közvetlen támogatására is, ami a vékony páncélzat miatt nagy veszteségeket eredményezett. T-70-nel történt felváltásáig több mint 6 000 db T-60 készült. Megmaradt példányait a BM sorozatvetõk alvázaként és az 57 milliméteres páncéltörõ ágyú páncélozott vontatójaként használták.
T-70
A 1930-as években a szovjet hadvezetés rengeteg idõt és fáradságot áldozott egy könnyûharckocsi-sorozat kifejlesztésére. Amikor 1941 júniusában Németország megtámadta a Szovjetuniót, ezen munkálatok legfrissebb „eredménye" a T-70-es volt. A típus megfelelõ páncélzattal rendelkezett, fegyverzete azonban csak korlátozottan volt alkalmas a nehezebb harckocsik leküzdésére, elsõsorban azért, mert a harckocsi parancsnokának egyedül kellett kiszolgálnia a löveget, ami alaposan megnehezítette egyéb feladatainak ellátását.
A T-70 így nem kapott jelentõsebb szerepet a háborúban, elsõsorban felderítésre és a gyalogság közvetlen támogatására használták. 1943 végéig több mint 8000 darabot gyártottak a típusból, de a puszta számoktól eltekintve a T-70 csak a legnagyobb jóindulattal volt élvonalbeli harckocsinak tekinthetõ. A típus teljesítménye természetesen sokkal jobb volt, mint elõdjéé, a T-60-asé, de a német páncélosok tûzerejével szemben már 1941/42-ben is hátrányba került.
T-72
Az 1971-ben tervezett harckocsi a volt szocialista országokban ma is a páncéloserõk büszkesége, pontosabban az egyetlen, többé-kevésbé korszerûnek mondható tank a szovjet örökségbõl. Magyarország mintegy 300-at tart szolgálatban a kiöregedett T-55-ösök mellett. A források többsége megegyezik abban, hogy Irak körülbelül 700 T-72-essel rendelkezik. (A sokkal szerényebb képességû T-55-ösökbõl 1500, más források szerint 500 darab maradt.)
A 780 lóerõs dízelmotorral hajtott jármû mozgékonysága, terepjáró-képessége kiváló. Páncélzata réteges, a legjobban védett helyen 280 mm vastag. A T-72-eshez reaktív védelmi rendszert is kifejlesztettek. Ez kis robbanótöltetekbõl áll, amelyek találatkor felrobbannak. Így mielõtt a lövedék elérné a páncélt, és megkezdené átfúrását, a reaktív töltet eltéríti útjából.
A 125 mm-es, sima csövû, lézeres távmérõvel kiegészített löveg képes a szövetséges harckocsik megsemmisítésére, kivált ha oldalról vagy hátulról lepheti meg azokat. Nyílt terepen, megfelelõ taktika mellett ez ritkán fordulhat elõ, városi harcban azonban nehezen kerülhetõ el, hogy a mellékutcákban, iskolaudvarokon megbúvó tankok lövéshez jussanak.
A lövegbõl páncéltörõ rakéta (ATGM) indítható, amely 4000 méterig hatásos, és 550 mm acélon tud áthatolni. A harckocsi fegyverzetéhez tartozik egy, a löveggel párhuzamos géppuska, és egy a toronyra szerelt, mozgatható "légvédelmi" gépfegyver, amely azonban vajmi keveset ér repülõgépek ellen, így azt is inkább közvetlen emberölésre szokás használni.
A T-26 az angol 6 tonnás Vickers licence alapján az 1930-as években gyártott szovjet könnyû harckocsi. Eredetileg ikertornyos géppuskás és egytornyos löveges változata volt, 1933-tól már csak a löveges T-26 készült. Bár fegyverzetét és páncélzatát állandóan javították, mûszaki szempontból és külsõ megjelenésében hasonlatos maradt az eredeti modellhez.
Az 1931-1939 között épült 9 532 darab T-26-os nagy szerepet játszott a szovjet páncélos fegyvernem kiépítésében. Részt vett a spanyolpolgárháborúban és a finn-szovjet háborúban. Bár 1941-re elavult, még nagy számban állt szolgálatban.
Mivel gyártása 1939-ben megszûnt, veszteségeit nem pótolták. A megmaradt példányokat 1942 elején kivonták a harcállományból és hídvetõ, aknakeresõ harckocsinak, illetve páncélozott tüzérségi vontatóknak alakították át.
T-28
A brit és német harckocsitervek hatására kialakított T-28 közepes harckocsinak egy középen elhelyezett fõtornya és két géppuskával felfegyverzett melléktornya volt a páncéltest elülsõ részén. A harcjármû futómûrendszere a brit Vickers cég egyik harcjármûvének tökéletes másolata volt. Jóllehet a prototípust 45 mm-es fõlöveggel fegyverezték fel, a sorazatgyártású példányokat már egy jóval nagyobb teljesítményû, 75 mm-es rövid csövû, alacsony kezdõsebességû ágyúval szerelték fel.
A T-28-asnok számos különbözõ altípusa, illetve változata volt, amelyek közül jó néhányat a típussal szerzett harci tapasztalatok alapján alakítottak ki. A T-28C-1 például a Vörös Hadsereg szempontjából balszerencsés szovjet-finn háborút követõen megerõsített homlok-, illetve toronypáncélzattal kezdték gyártani. Érdekes változat volt a T-28(V) parancsnoki harckocsi. Ezt rádióval is felszerelték, amelynek gyûrû formájú keretantennáját a jármû tornyán helyezték el.
T-34
A második világháború egyik legjobb harckocsitípusának fejlesztését 1937-ben kezdték el. Forradalmian új konstrukció volt: döntött páncélzatú test, melyet hegesztéssel szereltek össze; öntéses eljárással készült torony. Nagy elõnye volt a típusnak, hogy az egyszerû technológia miatt kevésbé képzett személyzet is elvégezhette az összeszerelést, és a harctéren is könnyen javítható volt. Lánctalpai szélesek voltak, így nehéz terepen is gyorsan mozgott. Megbízható motorja a német harckocsiknál jóval nagyobb hatótávolságot biztosított számára. A T-34/76 1941-ben állt hadrendbe.
A nyugati szakértõk egybehangzó véleménye, hogy a T-34, elsõ fellépésekor 1941-ben a Szovjetunió megtámadásakor tûzerõben, páncélzatban és mozgékonyságban minden más harckocsit felülmúlt.
A T-34-es a legnagyobb lõtávolságról is ki tudta lõni a német Pz III. és Pz IV. harckocsit, ezek viszont csak kivételes esetben tudták leküzdeni. A kurszki csatában a Panther-eknek is méltó ellenfele volt. A T-34 páncélzata 45 mm volt, 30, 45 és 50° szögben döntve. A ferde páncélt a páncéltörõ gránátok nehezebben ütötték át, könnyebben elcsúsztak rajta, vagy lepattantak róla. Két fõ változatban készült. A már így is jelentõs tûzerõt 1944-ben tovább növelték. A T-34/85-ös többek között a koreai, valamint az 1967-es és 1973-as arab-izraeli háborúkban is jelen volt. Nagyobb lövege miatt megnövelt méretû tornyot és vastagabb páncélzatot kapott.
T-35
A "gördülõ erõd"-öt 1933 és 1939 között gyártották. A T-35 öt tornyából háromban ágyú, kettõben géppuska volt elhelyezve. A középsõ fõtoronyban 76.2 mm-es, az elülsõ és a hátulsó kisebb ágyútornyokban 45 mm-es ágyúk voltak. A két géppuskatoronyban (az egyik a fedélzet bal oldalán, elöl volt elhelyezve, a másik jobb oldalt, hátul) DT-géppuskák kaptak helyet. Ennek ellenére korszerûtlennek számított, mivel páncélzata és viszonylag kis sebessége egyaránt sebezhetõvé tette. A németek már a háború elsõ hónapjaiban mindet megsemmisítették.
Felváltására kezdték el gyártani 1940-ben a KV-1 típusú harckocsi-t.
T-54 és T-55
Bár világviszonylatban elavultnak számít, a T-54/55 harckocsicsalád még mindig nagy számban szolgálja a harmadik világ köztársaságait és diktatúráit. Egyik elsõ fellépése pont Magyarországon esett meg: az 1956-ban becsörömpölõ "orosztankok" részben T-34-es, részben T-54-es harckocsik voltak.
A T-54-es tank felépítése konzervatívnak mondható. 100 mm-es huzagolt csövû lövege 1947-es megjelenésekor kiváló fegyvernek számított, fennmaradását és elterjedését azonban elsõsorban megbízhatóságának és hosszú élettartamának köszönheti. Apróbb változtatásokat követõen ebbõl fejlõdött ki a T-55-ös.
A tank hátránya, hogy noha a torony ballisztikailag kiváló formájú (vagyis könnyen lecsúsznak róla a lövedékek), rendkívül szûkös, kényelmetlen a személyzet számára. Ez nemcsak a közérzetet rontja, hanem a tûzgyorsaságot és az ép ésszel odabenn elviselhetõ idõt is csökkenti. (A súlyos lõszereket kézzel kell betölteni.) Páncélzata viszonylag vékony, tûzvezetõ rendszere pedig a most elõfordulható ellenfeleihez képest krumpliból és rajzszögbõl barkácsolt házi elektronika. Élõerõ ellen viszont hatékony, fõleg ha az élõerõ nem számít a hegyekbõl alárontó harckocsira.
Irak mind a T-55-öst, mind kínai variánsait rendszerben tartja. Ritkán elõforduló iraki fejlesztés a T-55 Enigma néven emlegetett harckocsi, amelyet utólag felszerelt páncélzattal erõsítettek meg. Egyes információk szerint ez a pótpáncélzat betonból van, és az elsõ Öböl-háborúban akadt olyan T-55, amely ezeknek köszönhetõen három rakétatalálatot is túlélt.
T-54
T-55
T-60
T-60 szovjet könnyû harckocsit a T-40 kétéltû felderítõ harckocsi pótlására tervezték. Sorozatgyártása 1941. novemberben kezdõdött. A II. világháború elsõ hónapjai megmutatták, hogy a harcban többre van szükség, mint a mozgékonyság és úszóképesség. Ezért a T-60 homlokpáncélját 20 milliméterre növelték, és 20 milliméteres gyorstüzelõ ágyúval fegyverezték fel, melynek tûzereje megfelelt a 37 milliméteres harckocsiágyúénak. A súlynövekedés miatt a továbbiakban a T-60 már nem volt úszóképes. Jellegzetessége a jármû bal oldalán elhelyezett torony volt.
A T-60-at a felderítõk kapták, de használták a gyalogság közvetlen támogatására is, ami a vékony páncélzat miatt nagy veszteségeket eredményezett. T-70-nel történt felváltásáig több mint 6 000 db T-60 készült. Megmaradt példányait a BM sorozatvetõk alvázaként és az 57 milliméteres páncéltörõ ágyú páncélozott vontatójaként használták.
T-70
A 1930-as években a szovjet hadvezetés rengeteg idõt és fáradságot áldozott egy könnyûharckocsi-sorozat kifejlesztésére. Amikor 1941 júniusában Németország megtámadta a Szovjetuniót, ezen munkálatok legfrissebb „eredménye" a T-70-es volt. A típus megfelelõ páncélzattal rendelkezett, fegyverzete azonban csak korlátozottan volt alkalmas a nehezebb harckocsik leküzdésére, elsõsorban azért, mert a harckocsi parancsnokának egyedül kellett kiszolgálnia a löveget, ami alaposan megnehezítette egyéb feladatainak ellátását.
A T-70 így nem kapott jelentõsebb szerepet a háborúban, elsõsorban felderítésre és a gyalogság közvetlen támogatására használták. 1943 végéig több mint 8000 darabot gyártottak a típusból, de a puszta számoktól eltekintve a T-70 csak a legnagyobb jóindulattal volt élvonalbeli harckocsinak tekinthetõ. A típus teljesítménye természetesen sokkal jobb volt, mint elõdjéé, a T-60-asé, de a német páncélosok tûzerejével szemben már 1941/42-ben is hátrányba került.
T-72
Az 1971-ben tervezett harckocsi a volt szocialista országokban ma is a páncéloserõk büszkesége, pontosabban az egyetlen, többé-kevésbé korszerûnek mondható tank a szovjet örökségbõl. Magyarország mintegy 300-at tart szolgálatban a kiöregedett T-55-ösök mellett. A források többsége megegyezik abban, hogy Irak körülbelül 700 T-72-essel rendelkezik. (A sokkal szerényebb képességû T-55-ösökbõl 1500, más források szerint 500 darab maradt.)
A 780 lóerõs dízelmotorral hajtott jármû mozgékonysága, terepjáró-képessége kiváló. Páncélzata réteges, a legjobban védett helyen 280 mm vastag. A T-72-eshez reaktív védelmi rendszert is kifejlesztettek. Ez kis robbanótöltetekbõl áll, amelyek találatkor felrobbannak. Így mielõtt a lövedék elérné a páncélt, és megkezdené átfúrását, a reaktív töltet eltéríti útjából.
A 125 mm-es, sima csövû, lézeres távmérõvel kiegészített löveg képes a szövetséges harckocsik megsemmisítésére, kivált ha oldalról vagy hátulról lepheti meg azokat. Nyílt terepen, megfelelõ taktika mellett ez ritkán fordulhat elõ, városi harcban azonban nehezen kerülhetõ el, hogy a mellékutcákban, iskolaudvarokon megbúvó tankok lövéshez jussanak.
A lövegbõl páncéltörõ rakéta (ATGM) indítható, amely 4000 méterig hatásos, és 550 mm acélon tud áthatolni. A harckocsi fegyverzetéhez tartozik egy, a löveggel párhuzamos géppuska, és egy a toronyra szerelt, mozgatható "légvédelmi" gépfegyver, amely azonban vajmi keveset ér repülõgépek ellen, így azt is inkább közvetlen emberölésre szokás használni.
