Post by Joszif V. Sztálin on Dec 29, 2009 17:19:26 GMT 2
A mélyvízi bomba
A rombolók - és később az összes többi kísérőhajó - legfontosabb tengeralattjáró-elhárító fegyvere a vízibomba volt: a kifejezetten búvárnaszádok ellen kifejlesztett fegyver már az első világháború éveiben is komoly szolgálatot tett. A "ledobható akna" koncepciója 1911-ben öltött formát, az első példányokat a brit haditengerészet fejlesztette ki és tesztelte Sir George Callaghan a Királyi Haditengerészet akkori parancsnoka kérésére. Az első valóban hatékony mélyvízi-bomba (Type D) 1916-ra került bevethető állapotba, 300-font (140 kg) nagyhatású robbanóanyagot, rendszerint TNT-t tartalmazott, és mélységi gyújtóval volt felszerelve. A detonátort a víznyomás hozta működésbe, a hidrosztatikus membrán a kívánt mélység elérése után mozgásba hozta az ütőszeg rugóját; az ütőszeg ráütött a gyutacsra, s a bomba felrobbant. A bombákat a hajó farán lévő, idomacélból készült rámpákról dobták le, de mivel ez a rendszer kevésbé volt hatékony, kifejlesztették a "K-fegyvert", amely egy, direkt ezen célra kifejlesztett vetőcső volt. Ez a vetőcső már lehetővé tette, hogy egyetlen tengeralattjáróra akár 400-500 darabot is kiszórjanak gyors egymásutánban, ami nagyban növelte a búvárnaszád elpusztításának esélyét.
A "K-gun" pár pillanattal a kilövés előtt
A mélységi bombák célba juttatásának tökéletesebb módja volt a Thornycroft bombavető, amely a bombákat mintegy 150 méterre lőtte ki. A bombavetők viszonylag nagy területet tudtak beszórni. A becslések szerint a búvárnaszádtól 10 méterre felrobbanó bomba már megrongálta a hajót, ha pedig 5 méternél közelebb robbant, rendszerint meg is semmisítette.
A második világháborúban használt vízibombák hatásfoka meglehetősen alacsony volt, amely minőségi probléma orvoslására a mennyiség növelésével törekedtek. A felszín alatt megbúvó, a tengeralattjáró-vadász fedélzetéről láthatatlan búvárnaszádot nem volt könnyű pontosan eltalálni, így a szövetséges hajók nem ritkán akár 300-400 vízibombát is kiszórtak egyetlen német búvárnaszádra.
Az U-427 ellen intézett támadás - 1945 áprilisában - remekül példázza a vízibomba erősen korlátozott hatásfokát: az összecsapás során a rombolók összesen 678 vízibombát szórtak ki a német búvárnaszádra, a tengeralattjáró mégis sértetlenül került ki a harcból. 1943-ban az addig alkalmazott TNT helyett az 50%-al nagyobb hatóerejű robbanóanyag, a Torpex került a kívül is áramvonalasabban kialakított bombákba. Ezek a változtatások erősen javították az elsüllyesztések arányt.
A tárgyalt támadási módszerek nagy hátránya volt, hogy a bombák felrobbanásakor a hanghullámok visszaverődése megszakadt, és az ASDIC használhatatlanná vált. A megoldást a Hedgehog, vagyis "Sün" bombavetők alkalmazása jelentette. Az alapvető különbség a két támadási módszer között az, hogy a Hedgehog 24 lövedékből álló sorozatot lőtt ki 200 méterig terjedő távolságra. A lövedékek megfelelő beállítása és központi indítása következtében a "Sün" lövedékei csaknem egyszerre csapódtak a vízbe egy nagy, ellipszis alakú területet beborítva, és csak találat esetén robbantak. Ha egy 11 kg-os Torpex háromszoros robbanóerejű lövedék közvetlenül eltalált egy búvárhajót, az azonnal elsüllyedt. A felszínre kényszerülő sérült búvárnaszádokat általában közepes és kis kaliberű lövegek tüzével süllyesztették el.