|
|
Post by Joseph Goebbels on Jul 29, 2008 0:37:27 GMT 2
Rebeca Widing története[/u]
1 Kiképzés
Hogy ki vagyok? Egy huszonkét éves fiatal, amerikai lány, akinek vannak jobb dolgai is, mint híradós kisasszonyt játszani az amerikai hadseregben a háború idején. Viszont a mai világban nem Te döntöd el, hogy mit teszel ma, majd holnap, hanem a haza. Bizony. A haza pedig röviden és egyszerűen azt parancsolta nekem, hogy Rebeca Widing mától híradós a hadseregben.
Csapott-papot ott hagyhattam mindenütt, beleértve a szerelmem, egy korombeli sármos, jóképű szőke srácot és persze a családomat és mehettem egyenesen Angliába a partra szállókhoz. Hisz 1944.06.04 egy igen fontos mozzanata volt a világháborúnak. Nem nagyon írnak a történészek hölgyekről, kik a seregben szolgáltak és még kevésbé említik meg azok bátor tetteit.
De ne szaladjunk előre.
Lényeg a lényeg, hogy mehettem Angliába, hurrá.
Egy verőfényes napon érkeztem a táborba egy teherautón a többi kevés lánnyal. Azon kevesekkel és szerencsétlenekkel, kiket a kiszámíthatatlan Sors ide sodort.
A teherautó nagyot fékezve vette be a kanyart és mi egymásra dőltünk.
Csikorgó kerekekkel állt le a tábor sorompója előtt.
- Údv, McGraide százados! Újabb szállítmány? – kérdezte elégedett vigyorral az őr.
- De még mennyire fiam! Engedjen be és gyönyörködhet a mátkákban!
- Fel fogják dobni a fiúkat! – nevetett a fiatal közlegény és felengedték a sorompót.
Leállt az autó végleg a tábor közepén lévő gyülekezőtéren. Ahogy lehajtották a platót és leszálltunk esetlenül, s körbe néztem, fiatal katonákat láttam, akik társaikkal csevegve mentek egyik helyről a másikra. A szél nagyon messziről egy igen csak ordítozó kiképzőtiszt hangját sodorta felém.
- Lusta, idióta barmok! Így akartok fritzet ölni? Töketlen bandája, szedjétek a lábatokat, erősebben szúrd azt a bábut William! – McGraide és társa összenéztek, majd nevetésben törtek ki.
- A jó öreg Bermeister százados! Jól gatyába rázza a srácokat! – törölte a könnyeit McGraide örömében.
- Bizony, Uram. Kétség sem férhet hozzá! – mint később megismertem ezt a fiatalembert, Alex McCoytnak hívják. Kedves, megnyerő férfi, rövidre vágott barna hajjal és ugyan ilyen színű szemekkel… se nem túl erős, se nem túl sovány, vagy pocakos. Szóval megnyerő alkat, a női szemnek szép látvány.
- Na hölgyeim, ha kérhetem, álljanak be egy szép sorba, mint az iskolában a testnevelés óra előtt – vigyorgott a százados.
A lányok és én – ötvenen voltunk – beálltunk szépen és igyekeztünk katonásan, feszes vigyázban várni a folytatást. Nem voltunk még katonák, de tudtuk, hamarosan ennek a szép időnek is búcsút inthetünk.
McCoyt átadott egy noteszt a századosnak, aki a papírra pillantott rajta és elkezdte mustrálni a névsort, a mellé írt megjegyzéseket, adatokat, meg mindent.
Ez után a százados névsorolvasást tartott és végig ment mindenkin és emellett volt olyan figyelmes, hogy elcsevegett a lányokkal, míg ők ott álltak és várták, hogy végre pihenjbe vághassák magukat. Megkérdezte a hobbijukat, a kedvenc ételüket, italukat, meg ilyen ostobaságokat és negédesen mosolygott mellé. Hihetetlen. Végül…
- Rendben hölgyeim! Mára ennyi! Oszolj! – ordította el magát, mire páran összerezzentek. McGraide és McCoyt unott csevegésbe kezdtek a továbbiakról.
Ellenben az egész társaság olyan zavartnak tetszett, mint egy birka csorda a pásztora nélkül.
- Most hogyan tovább, merre menjünk?
- Ki fogja elmondani, hogy mi lesz a feladatunk?
- Meddig fog tartani ez az egész?
Aztán szépen elcsendesedtek és vártak, majd pár perc múlva egy közlegény sietett ide hozzánk egy barátságos mosolyjal az arcán.
- Hölgyeim, erre tessék – szólt udvariasan és mutatta az utat. Bementünk az egyik sorba és végig siettünk kíváncsi férfi szemek ezrei előtt. A barakkok lépcsőjén katonák kártyáztak, káromkodtak, cigiztek, sört vedeltek… vagy csak ültek és maguk elé bámultak.
- Ezekkel meg mi van? – kérdezte az egyik lány.
- Belefáradtak az állandó várakozásba. Tudják, mióta vannak itt a fiúk? Némelyik már az év elejétől itt van és már rég végzett a kiképzéssel, most már csak egy rutinedzést tartunk. És állandóan azt hallják Eisenhowertől, hogy ma megyünk…. aztán, hogy ma nem megyünk, mert odaát köd van. Ez az elején még rendben van, de aztán idegesítő és fárasztó és fásulttá teszi a srácokat. Mindenki csak vár és vár. Bár én úgy gondolom, hogy egy héten belül talán, de maximum két hét múlva esedékes az indulás – beszélt a katona és a hosszú út végére értünk. Közben barakkok ezrei és azok lakói mellett haladtunk el.
Egészen hátul a tábor végében álltunk végül is meg, ahol több barakk ásított üresen és ki volt téve egy tábla, rajta a felirat: női részleg.
- Köszönöm közlegény, leléphet! – mondta egy éles, tekintélyt parancsoló hang és szembe találtuk magunkat a felettesünkkel. Ez a nő, mert, hogy nő volt egy erő teljes asszonyságnak tűnt és az is volt. Szőke, rövid haj, kék szemek, minden a katonai szabályzatnak megfelelően volt rajta. – Lányok, maguk azért jöttek, hogy segítsék az amerikai hadsereget a jövőben, továbbítsák a parancsokat, satöbbi… - míg beszélt, megindult és megállt a barakkok előtt később. – A kiképzésük holnap kezdődik, remélem sikerrel veszik – és beosztott minket.
A következő napok a kemény tanulás jegyében teltek. Elvezettek minket egy épületbe a hatalmas tábor területén, ahol rengeteg olyan kütyü pihent árván, amiket csak hallomásból, vagy abból se ismertünk és a jövőnk szempontjából elengedhetetlenül fontosnak tűnt. A tisztek – néha a vigyorgó McGraide is jelen volt, engem roppantul zavart – elmagyarázták szépen, türelmesen, hogy mit hogyan tegyünk… és sikeresen elvégeztük a kiképzést, majd később átvezényeltek a lő térre.
- Szép napot hölgyeim! – rikkantotta egy őrmester. – Most megtanulják a fegyverek alap használatát, úgy gondolom nem lesz nagy ördöngösség még a szoknyás népnek sem – nevetett egy jót és folytatta. – Az amerikai hadseregben a legismertebb kézifegyver az M1A1 Thompson. Tárkapacitása húsz, avagy harminc golyó Súlya 4.8 kg, lőtávolság 50 m, a tűzgyorsasága pedig 700 lövés/perc, vagyis 11.6 lövés/mp. Nos, meg is mutatnám a kis drágát hölgyeim. Ehhez nem kell izompacsirtának lenned, hogy elbírd. A maguk törékeny testével is könnyedén felemelhetik… kérem, Swayne közlegény, ossza ki a hölgyeknek, had nézegessék a kis aranyost – intett az eddig hátérben lévő közlegénynek az őrmester. Én csak tátott szájjal álltam és döbbenten figyeltem, hogy ennyi mindent ellehet mondani egy fegyverről. Hihetetlen, nem? Én csak azt tudnám elmondani róla, hogy fegyver és öl. Azon kaptam magam, hogy az említett fegyvert nyomja kezembe a közlegény és adja tovább a másik lánynak a következő darabot.
Álmélkodva forgattam kezemben, végig simítottam a fegyveren, az ujjam a ravaszra tettem…
- Csak bátran hölgyem! De, ha kérhetem, oda! – ezek szerint az őrmester figyelt minket, biztos nem akart bajt. S mikor látta, hogy latolgatom, tüzeljek-e, szólt és mutatta, hogy a táblára lőjek. A táblán piros körök futottak végig és a közepén volt egy kis piros pötty. – Leadhat hölgyem csípőből egy sorozatot, vagy célzott lövésekkel is apríthatja majd a fritzeket, ha úgy hozza a balszerencse. A célzott lövéseknél célszerű két-három lövést adni és úgy pontosabb. Lévén a fegyvernek egy nagy hátulütője van… jézusom, mit csinál ott maga! – rohant oda az egyik társamhoz, aki olyan ügyefogyottan forgatta összevissza a fegyvert, hogy bármelyikünket lekaszálhatta volna egy sorozattal. Én is arrébb ugrottam – A fenébe is, maga az analfabéták iskolájába járt, maga szerencsétlen?! – kitépte a fegyvert a lány kezéből, aki a sírás határára került erre.
Őrmester mit sem törődve ezzel visszasietett, az asztalra rakta és átnyújtott a lánynak egy pisztolyt.
Miközben mi kipróbáltuk a csípőből leadott lövést, majd a célzottat is, tovább magyarázott. Egyébként egész könnyen ment a lövés nekem legalábbis.
- Ez a kis pisztoly mentheti meg az életüket, ha közel harcra kerül sor, vagy kifogy a tár és nem marad idő a cserére. Ilyenkor előrántják a Colt M1911A1 nevű fegyvert és… bumm, bumm! – célra tartott a semmibe és úgy tett, mintha tüzelne. – Közlegény, ezeket is ossza ki a hölgyeknek – a közlegény kiosztotta. Ez már sokkal jobban a kezembe illett. – Tárkapacitása 7 –12 golyó, súlya mindössze 1.1 kg, ami érthető gondolom. Lőtávolsága 450 m. Tessék, gyakoroljanak bátran. Ez után megmutatom, hogy kell gránátot dobni és végeztünk is hölgyeim – én párszor elsütöttem a fegyvert és jó lett az eredmény, úgy gondoltam, ennyi elég és hát híradósként nem is az a kötelességem, hogy harcoljak az él vonalban, vagy hol a csudában.
Miután végeztünk itt is és a gránátokat is elmagyarázta az őrmester – említette, hogy négy másodperc, és bumm, tehát sietni kell nagyon -, majd elmentünk enni, inni és a többi időt ismerkedéssel és pihenéssel töltöttük. Eltelt egy hét érkezésem óta, a második hét felében jártunk és, ha a közlegénynek, aki elvezetett a női részleghez minket, hinni lehet, akkor bizony hamarosan indulunk. Minap szétkürtölték, hogy megyünk, de elhalasztották, mert köd volt oda át Normandiában.
Kezdem átérezni az itteni srácok türelmetlenségét… mehetnénk már.
2 Hajóút
A levegő megtelt parancsszavak ordításával, a reggeli ébresztő is belehasított a hideg hajnali órák csendjébe és bizony arra nyitottam ki a szemem, hogy remeg a föld.
- Huuááhhh… hagyjatok aludni, nyammmm – mondtam álmosan és fordultam egyet oldalra. Most már minket ugyanis békén hagytak, kelhettünk akár nyolc után is, ellenben a többiekkel.
- De Rebeca! Ma indulunk! – sikkantotta egy lány lelkesen.
- Jaaa? Hopp – felültem, kidörzsöltem az álmosságot íriszeimből és kimásztam, hogy gyorsan felkapjam a ruháim. Megmostam arcom és alig tettük ki a lábainkat lányokkal, oda rohant egy katona… talán századosi rangban lehetett.
- Hölgyeim, kérem, siessenek, jöjjenek a parthoz – már napok óta több száz… több ezer, kitudja mennyi hajó várakozott bevetésre készen. Rombolók, nehéz cirkálók, meg a többi, én ehhez nem értek. Csak annyit mondtam, mikor egyik nap megmutatták nekünk, hogy óriási vas szörnyek.
Mindenki igyekezett eleget tenni az elvárásának a táborban, felkapkodta a holmiját, a fiúk meglepő gyorsan, másodpercek alatt felszereléseikben megjelentek a nekik megadott helyen. Sokan gépekre szálltak, még többen azonban velünk futottak a hajókhoz, hogy majd Normandia közelében csónakokba szállva megközelíthessék a partot. Oda érvén felsiettünk az egyik monstrumra és minket be is tuszakoltak az egyik nekünk szánt kabinba. A kabin szép nagy volt, így könnyen elfértünk.
- Ennyi? – döbbentem meg és leültem unottan az ágyra. A lányok is csendben üldögéltek… még sokáig a körülöttünk lévő lábak dobogását hallottuk, s parancsszavak hasítottak a levegőbe és egy-egy igen, uram, illetve nem, uram, bár ez utóbbi ritkább volt, hangzott el. S végül éreztünk mindannyian, hogy a hatalmas hajótest megmozdul, s lassan megindulunk úti célunk felé.
A lányok hoztak magukkal könyveket, avagy kártya paklit és néhányan olvastak, de a többség inkább kártyázással ütötte el az időt. Én a hátamat neki vetettem a falnak és a falat tanulmányozva a jövőn merengtem el.
Azon tanakodtam, hogy vajon hányan fogják túlélni a partra szállást? Hallani lehetett ugyanis a felderítőktől, hogy a partot erősen védik, beásták magukat a németek, bunkerek, gépfegyver fészkek és egyéb védelmi vonalak láthatók, valamit alá is aknázták több helyütt a partot. Így hát kemény lesz a partra szállás. Nos, nem tudom meddig fog tartani, nem tudom mekkora lesz a veszteség, de remélem sikerrel járnak a fiúk. Ellenkező esetben könnyen megeshet, hogy év végére a németek az ajtóinkon fognak kopogtatni, hogy kezeket fel. És ráadásul a szegény srácok vállán nem csak hazájuk, hanem mondhatni az egész világ sorsa van.
Sóhajtottam.
Később kimentem a fedélzetre, ahol minden nyugodt volt. Előre mentem hát és kibámultam, s alig kaptam levegőt. Széltében, hosszában a tengeren hajók ezrei úsztak csendben, a hajnali sötétségben. Ehhez kétség sem férhetett, nagyon sokan voltak. Felpillantottam és bombázók százait, vagy még annál is többet pillantottam meg rendezett sorokban repülni, szinte hangtalanul.
- Ugye milyen szép látvány? – kérdezte valaki kedvesen és hátra fordulva egy tisztet láttam meg.
- Igen, az. Lenyűgöző. Ezzel biztos lesöprik a németeket – feleltem tanakodva a megannyi hajón, repülőn. A tiszt oda jött hozzám és ő is a korlátra tette a kezét, ahogy én is nem rég. A hajamba belekapott a szél és összeborzolta.
- Ne számítson könnyű győ…
- Nem számítok. Tudom mi a helyzet, napok óta mást se hallok, hogy így meg úgy a parton a helyzet. De egy valamit nagyon szeretnék: hogy a fiúknak szerencséjük legyen és Isten oltalmazza őket, mert ez nem lesz sétagalopp! – vágtam a férfi szavába és mondtam el véleményem.
Amaz komolyan bólintott.
- Én is ezt akarom. A legjobbakat. Ejtőernyőseink az éjjel már kiugrottak a gépekből Normandia felett. Ők segítenek megkönnyíteni a partraszállók dolgát.
- Reméljük, sikerrel járnak.
- Reméljük – sóhajtott.
Csendben néztük a tájat. A part még sehol. Az csak jóval később bukkant fel, mikor már kivilágosodott és a Nap barátságosan ránk mosolygott.
Mondhatni, szinte a Nap első sugarai eldördültek a hatalmas ágyúk a hajón. Elkezdték bombázni a partot, s ott a korlátnál egy idejűleg arra lettem figyelmes, hogy a katonák kiözönlenek a kabinjaikból és elkezdenek a csónakokba szállni. Elkaptam az egyik tekintetét. A többiek körülötte rohantak a csónakokba és meg is lökték, de amaz csak picit kitátott szájjal állt és nézett engem. Végül becsukta száját és megfordult, de még láthatta, ahogy egy halvány biztató mosolyt küldtem felé. A csónakot leeresztették, ahogy a többit is és elkezdték a második hullámot megtölteni, hogy utána azokat is a vízre bocsáthassák. Végül, mikor már minden meg volt, elindultak. Aggódva néztem utánuk… a tiszt se volt már velem, ő is beszállt. Közel voltunk a parthoz, szabad szemmel is látni lehetett az ezután történő borzalmakat.
3 Partra szállás
A csónakok rendületlenül közeledtek a partra, amely oly csendesnek és békésnek tűnt, hogy egy ártatlan szemlélődő, ki nincs beavatva az eseményekbe, azt hinné, hogy senki sincs itt. De nem, a látszat most is csal. Szörnyülködve figyeltem a következő történéseket.
Valahol közép tájt az első csónak amint partot ért, az egyik part tetején lévő bunkerből felugatott egy gépfegyver és ontotta magából a halált. A fiúknak még kiszállni se volt idejük… ott véreztek el egytől egyig. Szörnyű. Pedig remek fiúk voltak ők is, biztos, hogy leseperték volna a németeket, de hát a németek erre esélyt se akarnak adni. Egy másik csónakra lettem figyelmes… egy tagbaszakadt katona hírtelen lángokba borult. Lángszóró… futott át agyamon rémülten a gondolat… és a következő pillanatban több golyó lyuggatta szét a testét, amik a sebességüknek köszönhetően a vízbe dobták a nagy testet… a lángszóró bizonyára lehúzta a mélybe szegényt, bár mindegy volt neki addigra, mert úgy is meghalt. Társai, mikor a palack találatot kapott, a detonáció következtében a szélrózsa minden irányába repültek.
- Nem… nézni se bírom! – kiáltottam fel és megfordulva lerogytam a hajó talajára, s arcomat a tenyerembe temetve hangosan sírni kezdtem. Micsoda mészárlás! Tudom, hogy mindent megtesznek a vezérkarban, de hát ez is kevés?! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, kérlek, segítsd meg a srácokat a parton.
Emellett az ágyúk még egy ideig ontották magukból lövedékeit a part tetejére a bunkerekre és a védő állásokra, kibírhatatlan zaj volt. Felálltam könnyes szemmel, hogy tovább figyeljem a borzalmakat.
Még mindig hullottak a fiaink. Még mindig. Egyik se tudta megvetni a lábát a parton, bár néhányan eljutottak egy fedezékhez, s ott kucorogtak és mozdulni se mertek és nézhették, ahogy a feléjük igyekvő társukat szitává lövi a gépfegyver. Közben leeresztették a hajókról a következő szállítmányt és a katonák tudván, hogy mi vár rájuk, elindultak. Vagy mert nagyon bátrak voltak és harcolni akartak az ellenség ellen, vagy mert nem volt más választásuk… esetleg mindegyik.
Fél óra elteltével megláttam két német repülőt, amint végig sepertek a part mentén és megszórtak mindenkit golyóval, majd elhúztak fel az égbe a felhők közé és eltűntek. Ennyit a Luftwafféről.
Ezeknek a fiúknak valamivel több szerencséjük volt…. sikerült fedezéket találniuk, bár így is rengetegen voltak, kik még ki se tudtak szállni a csónakokból… bár megpróbáltak a víz alatt partra jutni, de ahol alá merültek, ott egy alattomos golyó sorozat borzolta fel a tengert és valamivel később hatalmas piros folt jelent meg.
Szóval nem nagyon jutottak előre és hiába özönlöttek ezer meg ezer számra, mindenütt elterültek a földön és jelezvén, hogy nem pihennek, többé fel se keltek.
A németek nem kíméltek senkit és semmit. Fent a parton a géppuska állásaikból ömlött a golyó, egyenesen alázúdult a srácokra, kik bukdácsolva haladtak előre, vízben, mocsokban, s vérben kúsztak, egymásnak parancs szavakat kiáltoztak. Végül jó pár óra múlva csend lett. Először már csak szórványosan ugatott fel itt-ott egy gépfegyver, utána robbant egy-két gránát és csend ereszkedett a tájra. A látvány siralmas volt. A parton végig egymáson hevertek kifacsarodott karokkal a fiúk, égre pillantó üveges szemekkel és hideg, merev testtel. Ahogy végig gázoltunk a hullákban, émelygés fogott el. Több lány is velem együtt lehajolt és kiadta rókáját a talajra. Gyomrunk nem volt képes ezt a szörnyűséget elviselni. De kellett és muszáj volt tovább menni. Mentünk is. Felcaplattunk a partra, ahol széles és hosszú oszlopokban haladtak a legkülönfélébb járművek, miket csak látni lehetett és mikről még nem is álmodtál.
Mellettük két oldalt a túlélők meneteltek egy újabb harcba. Nem volt megállás. Csak nekünk.
- Hölgyeim! – csendült egy lelkes hang a fülemben és a forrás felé néztem. Egy negyven év körüli jóvágású tiszt villantotta ránk a fehér fogsorát. – Erre tessék – és mutatta az utat. Átvágtunk az úton és bent egy levél ponyvával, mely mű volt persze letakart állásban találtuk magunkat. Rádiók sorakoztak és mellettük gépíró, meg ami kellett. Leültem fáradtan és vártam, üveges szemekkel. Amit néztem ezidáig az borzalom volt. De ilyen a háború. Pár tekintet rám szegeződött, s jó néhányan megbámultak minket, amikor elhaladtak mellettünk a menetelő oszlopban.
Folytatódik...
|
|
