Post by Martin Bormann on Jul 3, 2008 12:53:48 GMT 2
Wannsee-i konferencia - 1942. január
1942. január 20-án Berlin külvárosában tartott értekezlet, amelyen a náci Németország minisztériumainak illetékesei megvitatták a “Végsõ megoldás" programját. Reinhard Heydrich (az RSHA fõnöke) megnyitó beszédében az Adolf Eichmanntól kapott adatok alapján ismertette a Harmadik Birodalom zsidópolitikájának “eredményét": 537 ezer zsidót “sikerült" kivándoroltatni. Heydrich vázolta az új zsidópolitika lényegét: 11 millió európai zsidót keletre kell szállítani, ahol a nõket és a férfiakat egymástól elválasztva dolgoztatni fogják. Akik túlélik a kényszermunkát, azokat “megfelelõ elbánásban" kell részesíteni, ami fizikai megsemmisítésüket jelentette. A jelenlévõ minisztériumi vezetõk (Heinrich Müller, Gestapo; Roland Freisler, igazságügy; Martin Luther, Külügyminisztérium; Karl Eberhard, SS és Rendõrség; stb.) elsõsorban a fél- és negyedvérû zsidók, a külföldi állampolgárok, illetve a zsidókkal vegyes házasságban élõk problémáit vitatták meg.
Hitler lelkesen helyeselt. 1942. augusztus 15-én, amikor Himmler és Globocnik SS-Gruppenführer társaságában szemlét tartott egy megsemmisítõ táborban, kifogásolta, hogy túl lassan halad az öldöklés: "Az egész akciót meg kell gyorsítani, jelentõsen meg kell gyorsítani!" Globocnik azt javasolta, hogy ássanak el bronz emléktáblákat, megörökítendõ, hogy nekik "volt bátorságuk végrehajtani ezt a gigászi feladatot". Hitler azt felelte: "Igen, derék Globocnikom. Azt hiszem, teljesen igaza van." A végsõ megoldás nem vad pusztítás, mészárlás volt, mint a történelem más nagy bûncselekményei. Itt a fejlett, korszerû tudományt használták föl embertelen célokra. Az antiszemitizmust és az egész fajelméletet tudományosnak tekintették. Ennélfogva a tudományt a fajvédelem szolgálatába állították, megteremtendõ a "tiszta" népet. A vegyészek kialakították az emberirtás legtudományosabb módszereit. Az orvosok állítólagos orvosi célokból megkínozták a zsidókat és kifosztották a tetemeket. Szakképzett mûszakiak megépítették a haláltáborokat, tökéletesítették a hamvasztókemencéket. Még azok is, akik kezdetben tétováztak, kisvártatva úgy érezték - ahogy Oppenheimer mondta a hidrogénbombáról, hogy a "végsõ megoldás" problémái örömteli szépségûek. Talán a lelkiismeret kevésbé volt érzékeny a háború általános tûzviharában. Mindenesetre egyetlen magas helyrõl sem hallatszott tiltakozás. Németország erõforrásait a harcterekrõl az ártatlanok legyilkolására irányították át. Hogy hány embert gyilkoltak meg, pontosan sohasem fogjuk megtudni; talán négy-, talán hatmilliót. A messzi Szovjetunióban egy Anton Schmid nevû, magányos német õrmester rendszeresen segített a zsidóknak a szökésben, amíg észre nem vették. Akkor agyonlõtték. A második világháborúban õ volt a jó német.
A többi nép viselkedése sem volt sokkal jobb. A francia rendõrség teljes mértékben együttmûködött a németekkel a halálvonatok megtöltésében. A magyarok kiszolgáltattak minden idegen zsidót, bár a magukéit megpróbálták megtartani. A pápa hallgatott. Dániában viszont, amikor riadót fújtak, az egész lakosság összefogott, és elbújtatta a dán zsidókat, amíg azok biztonságban át nem hajóztak Svédországba. A hollandok is megtették volna ugyanezt, ha módjukban állt volna. A faji téboly még tovább ment. Az antiszemitizmusnak hosszú történelme volt már, de a nácik elõtt senkinek sem jutott az eszébe, hogy likvidálja a cigányokat is. Most õket is összegyûjtötték és a gázkamrákba küldték, a "végsõ megoldás" nevében.
Casablancai konferencia - 1943.
1943-ban végre megindultak a szövetséges nagyhatalmak. A Szovjetunió egyenletesen szorította visszafelé a németeket. Nagy-Britannia és Amerika viszont nem volt annyira tisztában azzal, hogy mit akar. Az év Roosevelt és Churchill drámai casablancai találkozójával kezdõdött. Ez volt az elsõ alkalom, hogy amerikai elnök elhagyta Amerika földjét, illetve parti vizeit azóta, hogy Woodrow Wilson Sztálinon gyakorolhassa személyes varázsát, Churchill pedig eltökélten meg akarta õrizni pozícióját a nagyhatalmak sorában. Mivel azonban a sztálingrádi és a Don mögötti harcok javában folytak, Sztálin nem mehetett el Moszkvából, s Moszkva Rooseveltnek már túl messze volt. Így hát õ és Churchill, valamint a két vezérkar Sztálin nélkül tartotta meg a megbeszélést Casablancában január 13. és 24. között. Churchill megérkezése után ezt táviratozta Attlee-nek: "A körülmények igen kellemesek. Bárcsak ugyanezt mondhatnám a problémákról." Az angolok tudták, mit akarnak: meg tisztítani Észak-Afrikát, aztán valahogy kiütni Olaszországot, folytatni Németország bombázását, és nem mozdulni a Távol Keleten. Csak Churchillnek voltak lelkiismereti aggályai: "Múlt augusztusban nem ezt ígértem Sztálin úrnak." Az amerikai álláspont nem volt ilyen egyértelmû. Elõzõleg szükségmegoldásként, hézagpótlónak fogadták el az észak-afrikai akciót, és most már alig várták, hogy befejezõdjék. Aztán, ha 1943-ban nem nyílik meg a második front, a Távol-Keletre csoportosítják át erejük legnagyobb részét.
Amint gyakran megesett, inkább az események, semmint a vezérkari fõnökök huzakodásai vezettek a döntéshez. Mivel a tengelyhatalmak erõi még mindig tartották Tuniszt, az észak-afrikai offenzívát meg kell erõsíteni, és sikeresen befejezni. Utána azonban már késõ lesz ahhoz, hogy még 1943-ban összevonják a csapatokat egy észak franciaországi partraszálláshoz, úgyhogy az észak-afrikai csapatok - jobb híján Szicíliát foglalják el. Hogy utána mi lesz, azt majd eldöntik a vezérkarok. Az amerikaiak Szicília elfoglalását csak a befejezõ lépésnek tekintették a Földközi-tenger megnyitásában a szövetséges hajózás számára; az angolok viszont az Olaszországgal való leszámolás elsõ lépésének tekintették. Rooseveltnek mindegy volt, mi történik, amíg valahol történik valami, az amerikai vezérkari fõnökök pedig nemigen elégedetlenkedhettek a földközi-tengeri hadszíntérrel, amikor éppen egy amerikai tábornok, Eisenhower volt a fõparancsnok. A kereskedelmi hajótér hiánya, amit csak az év közepére sikerült fölszámolni, lehetetlenné tette, hogy Nagy-Britannia bármiféle offenzívát indítson Burma irányában, pedig az amerikaiak folytatni akarták a csendes-óceáni elõrenyomulást, akármilyen elkötelezettségeik voltak is másutt. Mindkét fél lelkesen egyetértett Németország bombázásában, az amerikaiak abban a meggyõzõdésben, hogy "repülõerõdjeik" nappal is tudnak majd bombázni. Ez a meggyõzõdésük tévesnek bizonyult.
Politikai lépések is történtek Casablancában. De Gaulle-t odarendelték Angliából, és barátságtalanul kezet fogott Giraud-val. Az amerikaiak úgy vélték, hogy De Gaulle-t kikapcsolták a játszmából. Ez is tévedésnek bizonyult. De Gaulle anyagi erõforrásokban szûkölködött ugyan, ám ügyes politikai sakkjátékos volt, Giraud viszont politikailag teljesen gyakorlatlan. Néhány hónap alatt ki is túrták pozíciójából, és eltûnt a süllyesztõben. Algírban megalakult egy francia menekültekbõl, közöttük parlamenti képviselõkbõl álló konzultatív nemzetgyûlés, amely az alkotmányosság tiszteletreméltó látszatát kölcsönözte De Gaulle-nak. A gyakorlatban a tábornok korlátlanul uralkodott, maga mellé állítván az egész francia ellenállást a kommunistáktól a jobboldali nacionalistákig. Az amerikaiaknak egyáltalán nem ez volt a szándékuk, amikor partra szálltak Észak-Afrikában. De mivel szükségük volt a harcokban a francia csapatok részvételére, kénytelen-kelletlen beletörõdtek. A casablancai konferencia utolsó napján Roosevelt váratlanul bejelentette, hogy a szövetségesek célja, az egyetlen feltétel, amellyel hajlandóak befejezni a háborút, a tengelyhatalmak "feltétel nélküli megadása". Roosevelt fõ szándéka a nyilatkozattal az volt, hogy elkerülje azokat a problémákat, amelyekkel Wilson elnök került szembe annak idején, amikor hajlandó volt a tizennégy pont alapján békét kötni Németországgal. Lehet, hogy valamiféle garanciát is akart adni Sztálinnak arra, hogy a nyugati hatalmak nem fognak kompromisszumos békét kötni. Churchill megpróbálta elérni, hogy Olaszországra ne vonatkozzék a követelés. Ahogy késõbb írta: "Mussolinit még akkor is szívesen fogadták volna a szövetségesek, amikor a háború célja már egyértelmûvé vált." Ez a megjegyzés csak saját magára volt igaz. A brit háborús kabinet nem támogatta. Churchill nem erõsködött. Ettõl fogva a "feltétel nélküli megadás" volt a szövetségesek hivatalos irányvonala.
Késõbb ekörül nagy hûhót csaptak, mondván, hogy a követelés meghosszabbította a háborút, mivel megakadályozta a megegyezéses békekötést. Ez a vád alaptalan. Churchill már 1940 augusztusában a nemzetiszocializmus megsemmisítésében és Hitler hódításainak teljes fölszámolásában jelölte meg a brit hadicélt. A két másik szövetséges nagyhatalom ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Kevesebb nem hozhatott volna békét és szabadságot, és nem elégítette volna ki népeiket sem.
Jaltai konferencia - 1945. február 4-11.
Akármit tartogatott is a jövõ, a szövetségesi összhang egén egyetlen felhõ sem látszott február 4-e és 11-e között Jaltában, amikor utoljára találkozott a három nagy államférfi. Roosevelt és Sztálin között meleg, szívélyes viszony alakult ki, Churchill nagy bosszúságára. Ez egyszer komolyak voltak a megállapodások és sikeres az együttmûködés. Sztálin elfogadta Roosevelt Egyesült Nemzetek-tervét és Churchillnek azt a javaslatát, hogy Franciaország kapjon egy megszállási övezetet Németországban. Churchill és Roosevelt elfogadta a Lengyelországra vonatkozó szovjet elképzeléseket, bár a nyugati határ helyét nem. Az amerikai elnök beleegyezett, hogy a Szovjetunió természetbeni jóvátételt kapjon Németországtól, bár abban nem állapodtak meg, hogy mennyit. A legfontosabb megállapodás a Távol-Keletre vonatkozott. Az amerikaiak arra számítottak, hogy kemény küzdelem vár még rájuk Japánnal, és el voltak ragadtatva, amikor Sztálin megígérte, hogy három hónappal az európai háború befejezése után belép a távol-keleti háborúba. Hasonlóképpen elbûvölte õket Sztálinnak az a határozott állítása, hogy teljes mértékben elismeri Csang Kaj-seket, és nem áll szándékában elõsegíteni a kínai kommunisták gyõzelmét - ez igaz is volt, bár más okokból, mint az amerikaiak vélték.
Jalta, Metternich szavaival, "nagyon jó kis kongresszus" volt; azzal kecsegtetett, hogy a szövetségesi egység ez egyszer túléli majd a gyõzelmet. Az amerikai külügyminiszter ezt írta: "A Szovjetunió nagyobb engedményeket tett Jaltában az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának, mint õk a szovjeteknek." Harry Hopkins, Roosevelt bizalmas tanácsadója még jobban lelkesedett: "Valóban szívbõl hittük, hogy ez annak az új napnak a hajnala, amiért mindannyian imádkoztunk. Az oroszok már bizonyságát adták, hogy ésszerûek és elõrelátóak tudnak lenni, és sem az elnök, sem más közülünk egy szemernyit sem kételkedett abban, hogy együtt tudunk élni velük, békében meg tudunk lenni velük egészen az elképzelhetõ legtávolabbi jövõig."
Churchill is ezt a következtetést vonta le. Február 19-én azt mondta a háborús kabinet ülésén, hogy határozottan úgy érzi, az oroszok nagyon szeretnének békésen együttmûködni a két angolszász demokráciával, és Sztálin miniszterelnök nagy képességû ember, akiben o teljes mértékben megbízik. A jaltai konferenciának késõbb rossz híre lett. Azt beszélték, hogy Sztálin bolonddá tette a nyugati nagyhatalmakat. Helyesebb volna azt mondani, hogy saját magukat tették bolonddá. Azt képzelték, hogy a Szovjetunió legyõzi nekik a németeket, aztán szépen visszahúzódik határai mögé - a legrosszabb esetben nem az 1939-esek, hanem az 1941-esek mögé. A Szovjetuniónak nem ez volt a szándéka. Ahogy a német hatalom megsemmisült Kelet-Európában, a szovjet hatalom - a gyõzelem szükségszerû következményeként - kitöltötte az ûrt. Politikai téren a szovjetek nagyjából úgy viselkedtek Kelet-Európában, mint az angolok és az amerikaiak Nyugaton. Egyedül kötötték meg a fegyverszünetet a legyõzött csatlósokkal, akárcsak az angolok és az amerikaiak korábban Olaszországgal.
Kirekesztették a hatalomból a kommunistaellenes elemeket, ugyanúgy, ahogy az angolok és az amerikaiak megtették a maguk óvintézkedéseit a kommunisták ellen Olaszországban és Franciaországban. Romániában Visinszkij ugyanazzal a módszerrel kényszerítette ki a kormányváltozást, mint korábban Killearn Egyiptomban: õ is harckocsikkal vette körül a királyi palotát.
Lengyelország speciális eset volt. Nagy Britanniának kötelezettségei voltak Lengyelországgal szemben, nemcsak az eredeti szövetség, hanem a nyugaton velük harcoló lengyel csapatok miatt is. Továbbra is ragaszkodott a szabad választásokhoz. Itt azonban volt egy kikerülhetetlen kis dilemma. Tekintettel a lengyel-szovjet kapcsolatok addigi múltjára, elképzelhetetlen volt, hogy bármiféle szabad választás eredménye egy szovjetbarát lengyel kormány legyen. A Szovjetunió nem uralkodni akart. Nem is a kommunizmust akarta kiterjeszteni. Biztonságot akart, és biztonságot csak a kommunisták vagy szimpatizánsok adhattak. Jalta késõbbi hitelvesztésének azonban nem ez volt az alapvetõ oka. 1945 februárjában a nyugati szövetségesek még mindig arra számítottak, hogy súlyos, véres harcokat kell vívniuk a németekkel - a brit vezérkari fõnökök egyenesen úgy vélték, hogy az európai háború elhúzódhat novemberig -, és az egységet tekintették elõbbre valónak.
Késõbb, amikor váratlanul könnyûnek bizonyult a gyõzelem, az angolok és az amerikaiak megbánták, hogy egyenlõ félként bántak a Szovjetunióval. A szövetségesi együttmûködés nem a jaltai megállapodások miatt bomlott föl, hanem azért, mert az angolok és az amerikaiak megtagadták õket.
1942. január 20-án Berlin külvárosában tartott értekezlet, amelyen a náci Németország minisztériumainak illetékesei megvitatták a “Végsõ megoldás" programját. Reinhard Heydrich (az RSHA fõnöke) megnyitó beszédében az Adolf Eichmanntól kapott adatok alapján ismertette a Harmadik Birodalom zsidópolitikájának “eredményét": 537 ezer zsidót “sikerült" kivándoroltatni. Heydrich vázolta az új zsidópolitika lényegét: 11 millió európai zsidót keletre kell szállítani, ahol a nõket és a férfiakat egymástól elválasztva dolgoztatni fogják. Akik túlélik a kényszermunkát, azokat “megfelelõ elbánásban" kell részesíteni, ami fizikai megsemmisítésüket jelentette. A jelenlévõ minisztériumi vezetõk (Heinrich Müller, Gestapo; Roland Freisler, igazságügy; Martin Luther, Külügyminisztérium; Karl Eberhard, SS és Rendõrség; stb.) elsõsorban a fél- és negyedvérû zsidók, a külföldi állampolgárok, illetve a zsidókkal vegyes házasságban élõk problémáit vitatták meg.
Hitler lelkesen helyeselt. 1942. augusztus 15-én, amikor Himmler és Globocnik SS-Gruppenführer társaságában szemlét tartott egy megsemmisítõ táborban, kifogásolta, hogy túl lassan halad az öldöklés: "Az egész akciót meg kell gyorsítani, jelentõsen meg kell gyorsítani!" Globocnik azt javasolta, hogy ássanak el bronz emléktáblákat, megörökítendõ, hogy nekik "volt bátorságuk végrehajtani ezt a gigászi feladatot". Hitler azt felelte: "Igen, derék Globocnikom. Azt hiszem, teljesen igaza van." A végsõ megoldás nem vad pusztítás, mészárlás volt, mint a történelem más nagy bûncselekményei. Itt a fejlett, korszerû tudományt használták föl embertelen célokra. Az antiszemitizmust és az egész fajelméletet tudományosnak tekintették. Ennélfogva a tudományt a fajvédelem szolgálatába állították, megteremtendõ a "tiszta" népet. A vegyészek kialakították az emberirtás legtudományosabb módszereit. Az orvosok állítólagos orvosi célokból megkínozták a zsidókat és kifosztották a tetemeket. Szakképzett mûszakiak megépítették a haláltáborokat, tökéletesítették a hamvasztókemencéket. Még azok is, akik kezdetben tétováztak, kisvártatva úgy érezték - ahogy Oppenheimer mondta a hidrogénbombáról, hogy a "végsõ megoldás" problémái örömteli szépségûek. Talán a lelkiismeret kevésbé volt érzékeny a háború általános tûzviharában. Mindenesetre egyetlen magas helyrõl sem hallatszott tiltakozás. Németország erõforrásait a harcterekrõl az ártatlanok legyilkolására irányították át. Hogy hány embert gyilkoltak meg, pontosan sohasem fogjuk megtudni; talán négy-, talán hatmilliót. A messzi Szovjetunióban egy Anton Schmid nevû, magányos német õrmester rendszeresen segített a zsidóknak a szökésben, amíg észre nem vették. Akkor agyonlõtték. A második világháborúban õ volt a jó német.
A többi nép viselkedése sem volt sokkal jobb. A francia rendõrség teljes mértékben együttmûködött a németekkel a halálvonatok megtöltésében. A magyarok kiszolgáltattak minden idegen zsidót, bár a magukéit megpróbálták megtartani. A pápa hallgatott. Dániában viszont, amikor riadót fújtak, az egész lakosság összefogott, és elbújtatta a dán zsidókat, amíg azok biztonságban át nem hajóztak Svédországba. A hollandok is megtették volna ugyanezt, ha módjukban állt volna. A faji téboly még tovább ment. Az antiszemitizmusnak hosszú történelme volt már, de a nácik elõtt senkinek sem jutott az eszébe, hogy likvidálja a cigányokat is. Most õket is összegyûjtötték és a gázkamrákba küldték, a "végsõ megoldás" nevében.
Casablancai konferencia - 1943.
1943-ban végre megindultak a szövetséges nagyhatalmak. A Szovjetunió egyenletesen szorította visszafelé a németeket. Nagy-Britannia és Amerika viszont nem volt annyira tisztában azzal, hogy mit akar. Az év Roosevelt és Churchill drámai casablancai találkozójával kezdõdött. Ez volt az elsõ alkalom, hogy amerikai elnök elhagyta Amerika földjét, illetve parti vizeit azóta, hogy Woodrow Wilson Sztálinon gyakorolhassa személyes varázsát, Churchill pedig eltökélten meg akarta õrizni pozícióját a nagyhatalmak sorában. Mivel azonban a sztálingrádi és a Don mögötti harcok javában folytak, Sztálin nem mehetett el Moszkvából, s Moszkva Rooseveltnek már túl messze volt. Így hát õ és Churchill, valamint a két vezérkar Sztálin nélkül tartotta meg a megbeszélést Casablancában január 13. és 24. között. Churchill megérkezése után ezt táviratozta Attlee-nek: "A körülmények igen kellemesek. Bárcsak ugyanezt mondhatnám a problémákról." Az angolok tudták, mit akarnak: meg tisztítani Észak-Afrikát, aztán valahogy kiütni Olaszországot, folytatni Németország bombázását, és nem mozdulni a Távol Keleten. Csak Churchillnek voltak lelkiismereti aggályai: "Múlt augusztusban nem ezt ígértem Sztálin úrnak." Az amerikai álláspont nem volt ilyen egyértelmû. Elõzõleg szükségmegoldásként, hézagpótlónak fogadták el az észak-afrikai akciót, és most már alig várták, hogy befejezõdjék. Aztán, ha 1943-ban nem nyílik meg a második front, a Távol-Keletre csoportosítják át erejük legnagyobb részét.
Amint gyakran megesett, inkább az események, semmint a vezérkari fõnökök huzakodásai vezettek a döntéshez. Mivel a tengelyhatalmak erõi még mindig tartották Tuniszt, az észak-afrikai offenzívát meg kell erõsíteni, és sikeresen befejezni. Utána azonban már késõ lesz ahhoz, hogy még 1943-ban összevonják a csapatokat egy észak franciaországi partraszálláshoz, úgyhogy az észak-afrikai csapatok - jobb híján Szicíliát foglalják el. Hogy utána mi lesz, azt majd eldöntik a vezérkarok. Az amerikaiak Szicília elfoglalását csak a befejezõ lépésnek tekintették a Földközi-tenger megnyitásában a szövetséges hajózás számára; az angolok viszont az Olaszországgal való leszámolás elsõ lépésének tekintették. Rooseveltnek mindegy volt, mi történik, amíg valahol történik valami, az amerikai vezérkari fõnökök pedig nemigen elégedetlenkedhettek a földközi-tengeri hadszíntérrel, amikor éppen egy amerikai tábornok, Eisenhower volt a fõparancsnok. A kereskedelmi hajótér hiánya, amit csak az év közepére sikerült fölszámolni, lehetetlenné tette, hogy Nagy-Britannia bármiféle offenzívát indítson Burma irányában, pedig az amerikaiak folytatni akarták a csendes-óceáni elõrenyomulást, akármilyen elkötelezettségeik voltak is másutt. Mindkét fél lelkesen egyetértett Németország bombázásában, az amerikaiak abban a meggyõzõdésben, hogy "repülõerõdjeik" nappal is tudnak majd bombázni. Ez a meggyõzõdésük tévesnek bizonyult.
Politikai lépések is történtek Casablancában. De Gaulle-t odarendelték Angliából, és barátságtalanul kezet fogott Giraud-val. Az amerikaiak úgy vélték, hogy De Gaulle-t kikapcsolták a játszmából. Ez is tévedésnek bizonyult. De Gaulle anyagi erõforrásokban szûkölködött ugyan, ám ügyes politikai sakkjátékos volt, Giraud viszont politikailag teljesen gyakorlatlan. Néhány hónap alatt ki is túrták pozíciójából, és eltûnt a süllyesztõben. Algírban megalakult egy francia menekültekbõl, közöttük parlamenti képviselõkbõl álló konzultatív nemzetgyûlés, amely az alkotmányosság tiszteletreméltó látszatát kölcsönözte De Gaulle-nak. A gyakorlatban a tábornok korlátlanul uralkodott, maga mellé állítván az egész francia ellenállást a kommunistáktól a jobboldali nacionalistákig. Az amerikaiaknak egyáltalán nem ez volt a szándékuk, amikor partra szálltak Észak-Afrikában. De mivel szükségük volt a harcokban a francia csapatok részvételére, kénytelen-kelletlen beletörõdtek. A casablancai konferencia utolsó napján Roosevelt váratlanul bejelentette, hogy a szövetségesek célja, az egyetlen feltétel, amellyel hajlandóak befejezni a háborút, a tengelyhatalmak "feltétel nélküli megadása". Roosevelt fõ szándéka a nyilatkozattal az volt, hogy elkerülje azokat a problémákat, amelyekkel Wilson elnök került szembe annak idején, amikor hajlandó volt a tizennégy pont alapján békét kötni Németországgal. Lehet, hogy valamiféle garanciát is akart adni Sztálinnak arra, hogy a nyugati hatalmak nem fognak kompromisszumos békét kötni. Churchill megpróbálta elérni, hogy Olaszországra ne vonatkozzék a követelés. Ahogy késõbb írta: "Mussolinit még akkor is szívesen fogadták volna a szövetségesek, amikor a háború célja már egyértelmûvé vált." Ez a megjegyzés csak saját magára volt igaz. A brit háborús kabinet nem támogatta. Churchill nem erõsködött. Ettõl fogva a "feltétel nélküli megadás" volt a szövetségesek hivatalos irányvonala.
Késõbb ekörül nagy hûhót csaptak, mondván, hogy a követelés meghosszabbította a háborút, mivel megakadályozta a megegyezéses békekötést. Ez a vád alaptalan. Churchill már 1940 augusztusában a nemzetiszocializmus megsemmisítésében és Hitler hódításainak teljes fölszámolásában jelölte meg a brit hadicélt. A két másik szövetséges nagyhatalom ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Kevesebb nem hozhatott volna békét és szabadságot, és nem elégítette volna ki népeiket sem.
Jaltai konferencia - 1945. február 4-11.
Akármit tartogatott is a jövõ, a szövetségesi összhang egén egyetlen felhõ sem látszott február 4-e és 11-e között Jaltában, amikor utoljára találkozott a három nagy államférfi. Roosevelt és Sztálin között meleg, szívélyes viszony alakult ki, Churchill nagy bosszúságára. Ez egyszer komolyak voltak a megállapodások és sikeres az együttmûködés. Sztálin elfogadta Roosevelt Egyesült Nemzetek-tervét és Churchillnek azt a javaslatát, hogy Franciaország kapjon egy megszállási övezetet Németországban. Churchill és Roosevelt elfogadta a Lengyelországra vonatkozó szovjet elképzeléseket, bár a nyugati határ helyét nem. Az amerikai elnök beleegyezett, hogy a Szovjetunió természetbeni jóvátételt kapjon Németországtól, bár abban nem állapodtak meg, hogy mennyit. A legfontosabb megállapodás a Távol-Keletre vonatkozott. Az amerikaiak arra számítottak, hogy kemény küzdelem vár még rájuk Japánnal, és el voltak ragadtatva, amikor Sztálin megígérte, hogy három hónappal az európai háború befejezése után belép a távol-keleti háborúba. Hasonlóképpen elbûvölte õket Sztálinnak az a határozott állítása, hogy teljes mértékben elismeri Csang Kaj-seket, és nem áll szándékában elõsegíteni a kínai kommunisták gyõzelmét - ez igaz is volt, bár más okokból, mint az amerikaiak vélték.
Jalta, Metternich szavaival, "nagyon jó kis kongresszus" volt; azzal kecsegtetett, hogy a szövetségesi egység ez egyszer túléli majd a gyõzelmet. Az amerikai külügyminiszter ezt írta: "A Szovjetunió nagyobb engedményeket tett Jaltában az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának, mint õk a szovjeteknek." Harry Hopkins, Roosevelt bizalmas tanácsadója még jobban lelkesedett: "Valóban szívbõl hittük, hogy ez annak az új napnak a hajnala, amiért mindannyian imádkoztunk. Az oroszok már bizonyságát adták, hogy ésszerûek és elõrelátóak tudnak lenni, és sem az elnök, sem más közülünk egy szemernyit sem kételkedett abban, hogy együtt tudunk élni velük, békében meg tudunk lenni velük egészen az elképzelhetõ legtávolabbi jövõig."
Churchill is ezt a következtetést vonta le. Február 19-én azt mondta a háborús kabinet ülésén, hogy határozottan úgy érzi, az oroszok nagyon szeretnének békésen együttmûködni a két angolszász demokráciával, és Sztálin miniszterelnök nagy képességû ember, akiben o teljes mértékben megbízik. A jaltai konferenciának késõbb rossz híre lett. Azt beszélték, hogy Sztálin bolonddá tette a nyugati nagyhatalmakat. Helyesebb volna azt mondani, hogy saját magukat tették bolonddá. Azt képzelték, hogy a Szovjetunió legyõzi nekik a németeket, aztán szépen visszahúzódik határai mögé - a legrosszabb esetben nem az 1939-esek, hanem az 1941-esek mögé. A Szovjetuniónak nem ez volt a szándéka. Ahogy a német hatalom megsemmisült Kelet-Európában, a szovjet hatalom - a gyõzelem szükségszerû következményeként - kitöltötte az ûrt. Politikai téren a szovjetek nagyjából úgy viselkedtek Kelet-Európában, mint az angolok és az amerikaiak Nyugaton. Egyedül kötötték meg a fegyverszünetet a legyõzött csatlósokkal, akárcsak az angolok és az amerikaiak korábban Olaszországgal.
Kirekesztették a hatalomból a kommunistaellenes elemeket, ugyanúgy, ahogy az angolok és az amerikaiak megtették a maguk óvintézkedéseit a kommunisták ellen Olaszországban és Franciaországban. Romániában Visinszkij ugyanazzal a módszerrel kényszerítette ki a kormányváltozást, mint korábban Killearn Egyiptomban: õ is harckocsikkal vette körül a királyi palotát.
Lengyelország speciális eset volt. Nagy Britanniának kötelezettségei voltak Lengyelországgal szemben, nemcsak az eredeti szövetség, hanem a nyugaton velük harcoló lengyel csapatok miatt is. Továbbra is ragaszkodott a szabad választásokhoz. Itt azonban volt egy kikerülhetetlen kis dilemma. Tekintettel a lengyel-szovjet kapcsolatok addigi múltjára, elképzelhetetlen volt, hogy bármiféle szabad választás eredménye egy szovjetbarát lengyel kormány legyen. A Szovjetunió nem uralkodni akart. Nem is a kommunizmust akarta kiterjeszteni. Biztonságot akart, és biztonságot csak a kommunisták vagy szimpatizánsok adhattak. Jalta késõbbi hitelvesztésének azonban nem ez volt az alapvetõ oka. 1945 februárjában a nyugati szövetségesek még mindig arra számítottak, hogy súlyos, véres harcokat kell vívniuk a németekkel - a brit vezérkari fõnökök egyenesen úgy vélték, hogy az európai háború elhúzódhat novemberig -, és az egységet tekintették elõbbre valónak.
Késõbb, amikor váratlanul könnyûnek bizonyult a gyõzelem, az angolok és az amerikaiak megbánták, hogy egyenlõ félként bántak a Szovjetunióval. A szövetségesi együttmûködés nem a jaltai megállapodások miatt bomlott föl, hanem azért, mert az angolok és az amerikaiak megtagadták õket.