Post by Erwin Rommel on Jun 18, 2008 15:36:53 GMT 2
Erwin Johannes Eugen Rommel
A gyermekkor
A gyermekkor
A későbbi nagy hadvezér a valamikori würtembergi királyság területén született. Aminek akkor persze már nem volt jelentősége, hisz még Rommel születése előtt egyesítették a rengeteg kis német hercegséget, királyságot, grófságot stb. Így hát egykori sváb területen 1891. november 15-én született egy kisfiú. A Rommel család gyermekét apja után Erwinnek keresztelték. A család Ulmtó harminchat kilométerre északra Heidenheimben lakott. Az idősebb Erwin Rommel a helyi iskola igazgatója volt.
A kis Erwin szőke kék szemű gyermeknek született. Általában sápadt volt, és a család távolabbi tagjainak elmondása szerint szeretett ábrándozni. Azt is hangsúlyozták, hogy ennek ellenére soha nem lázadt semmi vagy senki ellen. Könnyen kezelhető gyermek volt.
Ha valaki azt várná, hogy számos későbbi zenihez, híres emberhez hasonlóan Erwinnek is „nehéz” gyermekkora volt. Nem meséltek róla nagy és emlékezetes csínytevéseket, senki sem járt panaszra a szüleihez. A tanulás terén sem tűnt ki semmivel. Erwin nem volt rossz tanuló, de jó sem. Tehát nem mondhatjuk el róla, hogy már a „kezdetek kezdetén” kitűnt valamivel. Mert Ő egyszerűen semmivel sem tűnt ki. Testi ereje is közepes volt, szeretett sportolni, de nem különösebben izgatta a sportolás. Talán csak azért csinálta, mert a német iskolákban elvárás volt. Síelt, kerékpározott és szívesen járta a természetet. Később már felnőttként viszont kedvtelése volt a sport.
A tantárgyak közül a matematika érdekelte a legjobban. Ez genetikus dolog lehet mert az apja és az apai nagy apja híres matematikusok voltak a környéken. Elmondható, hogy a matematika haláláig érdekelte és szívesen foglalkozott vele a szabadidejében.
Később sokan csodálkoztak, hogy fiatalként nem adta jelét a sport szeretetének, a nagy állóképességnek pedig nyoma sem volt. Négy testvére volt. Ő volt a második. Volt egy nővére és két öccse. Az egyetlen dolog amire a testvérei később visszaemlékeztek, az Erwin bátorsága volt. Egyszerűen soha nem félt semmitől.
Azt is meg kell jegyezni, hogy már akkor látnivaló volt: nem egy romantikus típus, minden ábrándozása ellenére sem regényeket sem szépirodalmat gyakorlatilag nem olvasott, inkább olyan könyveket amelyek gyakorlati dolgokkal foglalkoztak.
Érdekes, hogy a Rommel családban ugyan előtte nem voltak katonák. Ámbár apja tüzértiszt volt egy kis ideig. Erwinnek senki sem javasolta a hadsereget. Sőt kezdetben Ő sem gondolt rá. Őt inkább a repülés vonzotta. Zeppelin gróf akkoriban folytatta kísérleteit lent délen nem is olyan messze Erwinéktől. A Friedrichshaffenben, a tópartra települt léghajóüzemben. Erwin apja látta, hogy fia nem akar tanár lenni , a matematika ugyan érdekli, de az sem álmai netovábbja – hát inkább azt mondta, hogy ne feledje a hadsereget.
Ez a hadsere nagyobbrészt már nem porosz junkerekből, nemes ifjakból állt –a tisztikarra gondolunk, mert az apja is szívesebben látta volna tisztként. Ahhoz, hogy egy tizenéves fiú katonatiszté váljon, a legjobb a kadét- vagy a hadapród iskola elvégzése volt. A német birodalmi hadsereget a császár vezényelte, neki rendeltek alá minden haderőt.
1910 júliusában Erwint az apja kísérte el a jövendő állomáshelyére, bár a fiú ennek nem örült mert már Erwin majdnem 19 éves volt.
Berukkolt az ezredhez és 1911 márciusáig ott is szolgált a leendő bajtársai között mint katona. Még az első félévben kétszer is előléptették, megszerezte a „krumplivirágokat”, vagyis előbb tizedessé, majd karácsonyra őrmesterré lett.
A 124-es gyalogezred kaszárnyáit azonban hamarosan otthagyta. Sikerült bejutnia a danzigi „hadiiskolába”, a Königliche Kriegschuléba. Itt aztán jól megdolgoztatták! A gyakorlati feladatokban mindig is otthon érezte magát, de az elméletikkel bajban volt. Így aztán a legtöbbször éjszakába nyúlóan tanult és keveset pihent. Rászánta a nyolc hónapot a tiszti rang megszerzésére. 1911 novemberéig emberfelettit teljesített a kadét iskolában. 1912 januárjában aztán vissza térhetett a 124-es gyalogezredhez.
Szerelem
Danzigban szerelmes lett egy lányba. Már itt kilehetett mondani: Szerelem első látásra. A lányt Lucy Mollinnak hívták. Porosz volt. Később kiderült lengyel vér is folyt az ereiben, sőt felfedezték, hogy voltak olasz felmenői. Azért tartózkodott Lengyelországban, hogy nyelvettanuljon. Felmerültek ugyan bizonyos akadályok: Lucy katolikus volt, míg Erwin evangélikus. Bizonyos körökben egy ilyen páros nem nyerte el mindenkinek a rokonszenvét. De Lucy ezen hamar túltette magát. 1916 novemberében összeházasodtak.
A háború viharában
Szeptember közepe táján végig Franciaországban harcoltak, és eljutottak Verdun közelébe is. A nagy német előrenyomulás még tartott. A beidi események után előléptették –ugyan nem a rangja emelkedett, hanem a zászlóaljsegédtisztjévé nevezték ki. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy ő lett a parancsnok jobb keze, és mindig ott volt a döntéseknél is. Így közelről figyelhette, milyen is a hadvezetés „kicsiben” egy zászlóalj vagy ezred szintjén. Azonfelül, mindig kéznél volt és általában ő végezte a felderítés, de használták „küldöncnek”, ha egy másik német alakulathoz, a törzshöz kellet eljuttatnia a hírt, feljegyzést. Ha pedig valamelyik német alegység parancsnoka sebesülés vagy más okból rövidebb időre kiesett a szolgálatból, „akkor jöjjön Rommel!” –felkiáltással őt küldték a helyére.
Volt, hogy embereivel egy nap ötször is ellenséges tűz alá került vagy egyedül mikor a lován vágtatva vitte a hírt az ezredtől a zászlóaljhoz, vagy visszafelé híreket, utasításokat szállított. 1914 szeptemberében kezdődött az a később általánossá vált gyakorlat, hogy az egymással nem bíró, de a hadi helyzet folytán hosszú időre szembenálló csapatok kezdték magukat beásni a lövészárkokba. Ebből lett a későbbi állóháború, amikor egyes frontszakaszokon hónapokon, sőt éveken keresztül futó- és lövészárkokban éltek a katonák, embertelen körülmények között.
Erwin számára azonban nem ez a sors rendeltetett akkor. Váltakozó szerencsével folytak a csaták, végül az alakulata szeptember második felében –egy négy századból álló zászlóalj, a 124. gyalogezred tartozéka -a Varnnes környéki erdőkben folytatott kisebb csatározásokat az ellenséggel.
Az egyik napon Rommel folyton azon tépelődött, hogy a sereg vezetői egyre rosszabb haditerveket készítenek. Kicsit megijesztette a gondolat: ha ezt ő, fiatal tiszt is látja, miért nem látják a tábornokok? A hadvezetésben –vélte nem is alaptalanul- komoly bakok lehetnek.
Közben ott volt az események sűrűjében. Az, hogy felülbírálja a kapott parancsok, meg sem fordult az eszében. De ha nem kapott dönteni, akkor bizony kis alakulatával, egy-két rajjal vagy szakasszal kitört a szabályzat kereteiből, és saját akcióra indult. Az egyik ilyen eset során még több tíz francia hadifoglyot is ejtett –mégis egy arra tévedő főtiszt majdnem hadbíróság elő állította az engedetlenségéért.
Ez nem vette el a kedvét. Egy másik összecsapásban –ahol a németek hátrányban álltak- néhány rajnyi katona élén maga is rohamra indult. Egy sebesült átadta neki a fegyverét és lőszerét. Két franciát lelőt a harmadikat szuronnyal leszúrta. De Erwin sem úszta meg sérülés nélkül, átlőtték a combját. A korházban érte utol a parancs, hogy megkapta a másod osztályú Vaskeresztet! Majd 1915 januárjában a fiatal tisztet visszahelyezték a frontra.
Frontról frontra
Rommel alakulatai 1915 januárjától egészen 1916 végéig, tehát csaknem két éven át a nyugati fronton harcoltak. Majd hamarosan ő lett a század parancsnoka, annak ellenére, hogy csak hadnagyi rangban volt. De egyrészt valóban olyan parancsnoki erényekkel rendelkezett, amelyekkel senki sem tagadott, másrészt akkor nem találtak nála jobbat. Nyárra ugyan előkerítettek egy idősebb hadnagyot, akinek azonban semmilyen front-gyakorlata nem volt. Később ismét Erwin vezette a kilencedik századot majd később ismét egy szakaszt élére került. Még 1915 januárjában az ezred az argonne-i frontszakaszon támadást indított, ahol Erwin százada jutott a legmesszebre. Lövészárkaikból kiindúlva ellenséges tűzben elfoglaltak több francia állást, legyűrve nemcsak a drótakadályokat, de a lövészárkokat, őrtornyokat, sőt vizes árkokat is. Néhány óráig tudták is tartani az elfoglalt állásokat, mert az ezred nem használta ki az ő győzelmüket, fel kellet adniuk az előretolt állást, és a sebesültjeikkel visszatértek a régi állásaikba. Az ellenség, főleg éjszaka, kemény tüzérségi tűz alá vette őket. A kemény tüzérségi tűz alatt az árkok beszakadtak.
Rommel arra is ügyelt, hogy ezek az állások meglegyenek erősítve. A században Rommelt kedvelték. Az árkokban egy szálló ige volt: „Ahol Rommel, ott a front” jelezve, hogyha harcra kerül a sor, Rommel hadnagy mindig ott volta, vagy eleve ő provokálta ki a támadást, és akkor az élen rohant.
Ismét Ő lett a század parancsnoka, immár visszavonhatatlanul. Hideg volt, mérlegelő, de gyalogsági tisztként jó kapcsolatot tartott az embereivel, és lovaglásban is utolérhetetlen lévén, sokoldalú tisztnek mutatkozott.
1915 szeptemberében elkellett válnia a kedvenc ezredétől. Áthelyezték a 124-es gyalogezredtől. Így hát egy rövid szabadság után egy würtenbergi, úgynevezett hegyi zászlóaljhoz került, amelyet hamarjában Ausztriába küldték sítanfolyamra. 1915 végén tehát a hat századból és hat géppuskás szakaszból álló zászlóalj egyik körülbelül 20 fős századát bízták Erwin Rommel hadnagyra. A meglehetősen zilált elvek szerint, váratlanul összehozott csapat a következő hónapok során összerázódott.
A kiképzés nem volt könnyű. Reggeltől estig menetfelszerelésben járták a hegyeket és völgyeket –elvégre különleges hegyiharc-kiképzésről volt szó-, ha havas területre akadtak, akkor síeltek is.
1915 vége felé meglehetősen csalódottan vették tudomásul, hogy visszakerültek a francia frontra, és ott maradtak majdnem egy újabb évig! Így telte el szinte az egész 1916-os év. Rommel néha éjszakai felderítő körútra indult, kitapasztalni az ellenség arcvonalait. Többször kicsiny akciókat is kezdeményezett.
1916. október végén parancs érkezett, hogy a hegyi zászlóalj hagyja el Franciaországot. Elég nagy meglepetést keltett, hogy az úticéljuk Európa másik „vége”: Románia volt. Az a frontszakasz ahova Rommel alakulata ment része volt az Al-Duna térségében folyó offenzíváknak. Rommel 1916 november vége felé eltávozást kapott a frontról házasság céljából. Otthon sebesen feleségül vette Lucyt, és sebesen ment vissza a frontra.
A tél folyamán aztán folytatódott a német előrenyomulás. A románok leszorultak a hegyvidékről a síkságra, december elején Bukarestet is elveszítették és már-már csak a Fekete-tenger volt a hátuk mögött.
1917 januárjában egyik nagy diadalát aratta. Alapos felderítés után indított támadást egy faluban összegyűlt több ezer fős román alakulat ellen. 330 hadifoglyot ejtett anélkül, hogy neki csak egy embere is odaveszett volna.
1917-es év első felére a zászlóaljat visszarendelték Franciaországba. Augusztusban mehettek megint vissza Romániába. Ez az ide-oda ingázás megviselte a katonák idegeit. De azért jobban szerettek a Román harctereken harcolni mert ott nem volt állóháború, ott folyton úton voltak. A Cosna-hegyen mindjárt a következő napokban egy hosszabb ütközetben vettek részt, ahol Erwin megsebesült a karján és elég sok vért vesztett. De esze ágában sem volt korházba menni. Így kötéssel a karján harcolt tovább. Rengeteg foglyot ejtettek de rettenetes hőségben kellett hegyről le és hegyre fel menniük, nem egyszer ellenséges géppuskatűzben. Ez nagyon megviselte a katonákat és Rommelt is. A következő két hét alatt folyamatosan harcoltak, közel kerültek a betörő oroszokhoz is. 1917 augusztus végén a zászlóaljat tartalék állományba vonták őket. Most egy kicsit fellélegeztek.
1918 elején az új év szabadsággal kezdődött. Persze kapott kitüntetést is, de azért a tüske benne maradt, hisz ő foglalta el a Matajurt, de ezen a címen más vette át a kitüntetést. A szabadság végén már nem a hegyi-zászlóaljhoz került vissza. Magasabb helyről egyszerűen máshová irányították át a bátor és használható tisztet. Ismét a nyugati frontra került, amit ő mások meglepetésére rendkívül unalmasnak tartott. Abban az évben már alig szagolt puskaport. 1918 karácsonyán aztán kellemes meglepetésként visszahelyezték a 124-es gyalogezredhez. Ettől kezdve csaknem huszonegy évig nem veszíthetett embert csatában.
Felfelé a ranglétrán
Erwin háború utáni karrierje eleinte szerényen indult. Hat éve volt a Reichswehr tisztje, amikor kinevezték egy géppuskás század élére. Akkoriban az autó és a géppuska volt a technikai „csúcs”, amit a nagyhatalmak a németeknek engedélyeztek.
Rommel ekkor tanult meg autót vezetni, és a felülről hirdetett elveknek engedelmeskedve erősítgette tudását a legkülönfélébb területen is. Síelni gyermekkorában tanult meg, de ezt a tudását is fejlesztette a hegyivadász-századnál Ausztriában –ámde most megszerezte a síoktatói engedélyét. Így aztán egy másik alakulatnál, ő oktatta a katonákat.
Érte persze sérelem is. Hiszen éppen vezérkari múltja és fronttapasztalatai miatt került be négyezer tiszt közé –utána viszont nem jutott be a vezérkarba. Vagyis abba a berlini háromszázba, amely intézte a titkos akciókat, ahol azon fáradoztak, hogy a semmiből újjáteremtsék a tönkrevert és megalázott német hadsereget.
Voltak csalódásai is. Hitler 1923-as müncheni „sörpuccsa” idején sok Reichswehr-katona és tiszt állt át a bajuszos népvezér oldalára. Rommel nem kedvelte a politizáló tiszteket. Nem foglalkozott a politikával, így feltehetően nem érvelt volna a hitlerizmus ellen vagy mellett sem. 1928-ban Erwinnek született egy fia Manfred. Aki az esküvő után tizenkét évvel született. Attól kezdve látható volt, hogy elsősorban a családjának él. A házban adódó kisebb munkákat, javításokat is ő végezte el. De azért otthonában inkább a kellemes dolgokkal foglakozott. Matematikával már ritkábban foglalkozott, ha lehetett lovagoltak Lucyval, télen síeltek. Tavasszal és ősszel a környező vidékeket járták.
1929-ben oktatónak nevezték ki a drezdai lövésziskolában. Kiemelkedően szorgalmas és fegyelmezett emberként jellemezték iskolai feljebbvalói, olyannak, aki intelligens, makacs is, sőt kemény, ha kell. Meglehetősen népszerű lett Drezdában, már amennyire népszerű lehet ott valaki, ahol tőle, a módszertől, a jó- vagy rosszkedvétől, és oktatói képességeitől és osztályozó módszerétől függ a tanítványok előmenetele. Akkor már senki sem kételkedett, hogy Erwin vezetésre született. Bármennyire is jól érezte magát Drezdában, azért örült, amikor új lehetőség nyílt előtte. Az oktatásnak is megvan a mag szépsége, és ő is szerette, ahogyan tölthette a tudást a fiatalok fejébe. De negyvenkét éves már, tulajdonképpen a férfikor delén járt. Két évtizednél több időt töltött két sereg egyenruhájában.
1933 októberében Rommel megkapta az alezredesi kinevezést, és zászlóaljparancsnoka lett a Harz-hegységben állomásozó 17. gyalogezred 3. vadászzászlóaljának. Adolf Hitler ekkor már háromnegyed éve az ország élén állt. 1933. január vége óta ő volt Németország kancellárja.
Hitler és Rommel
Az első találkozásuk 1934 szeptemberében esett meg. Hitler egy körútja során Goslarba látogatott és ott állomásozott Rommel-féle hegyivadász-zászlóalj. Hitler kezet fogott az ismeretlen alezredessel. Rommel csodálta Hitlert. 1935 őszén Rommelt áthelyezték. A zászlóalj éléről a postdami katonai akadémián kapott állást. A család ismét költözött. Ezúttal jobb volt a munkabeosztása az alezredes úrnak.
Erwinnek új szenvedélye támadt: a motorok. A húszas években mindent megtanult a század új csodájáról, autót vezetett, most aztán motorozott is, és újra foglakoztatták a belső égésű szerkezetek. 1937-ben az akkor már ezredesként szolgáló Rommelt elküldték az akadiémiától a szokásos évi pártanapokra Nürnbergbe. Ott Rommel is a katonai kíséret tagja lett, az autóoszlopra ügyelt. Hitler váratlanul odafordult hozzá, és megkérte, hogy a kísérő kocsik számát csökkentse. Talán a Führernek eszébe sem jutott, hogy mekkora, gondot akasztott az ezredes nyakába. Hitler távolabbról szemlélte, ahogyan az ezredes valamilyen okból elterelte a Vezér után haladó kocsisort. Hitler megjegyezte Rommel ezredes arcát.
Amikor nem sokkal ezt követően a katonai akadémiát megkereste a Hitlerjugend, vagyis a fiatalokat hitlerista szellemben, a sport és „felsőbbrendű” német kultúra szeretetére nevelő náci ifjúsági szervezet, és azt kérte, jelöljenek ki összekötőt az intézményt és a szervezet közé –Rommel ezredest javasolták. Az összekötő szerepe alig egy évig tartott. Rommel nem értett meg Baldur von Schirach ifjúsági vezetőt, nézeteik gyökeresen eltértek.
1938 tavaszán a németek bevonultak Ausztriába. Az ausztriai kormány kérte, hogy a németek vonuljanak be, hogy a két országot békésen egyesítsék. 1938 októberében eljött a következő találkozásuk ideje. Ekkor már Prágában voltak a német alakulatok. Hitler a Prágába való bevonulása idején parancsba adta, hogy az agilis ezredes vagyis Rommel vezesse a Hitlert követő zászlóaljat. Ez persze nem örök időkre szóló feladat volt. Ellenkezőleg csak pár napról volt szó, addig még Hitler az újonnan elfoglalt területen néha megmutatkozott a „népnek”. Hitler valami okból éppen Prága esetébe nem akarta, hogy a fenyegető külsejű SS-ek vigyázzanak rá.
1938. novemberérben a család Ausztriába költözött Rommelre –egy újabb kinevezés után- a Wiener Neustadt-i katonai akadémia parancsnoki posztja várt.
A fronton
Lengyelország volt a következő célpont.
Nem lehet azt mondani, hogy Rommel túlságosan örült volna a háborúnak. Ugyanakkor mint katona, ráadásul mint főtiszt, nem becsülte le a saját képességei és főleg nem a lehetőséget. 1918-ban volt utoljára csatában, azóta több mint huszonegy év telt el. Mint hadnagy fejezte be a háborút és most mint tábornok kezdte a következőt. Paradox módon az új helyén kevesebb embernek parancsolt, legalábbis kezdetben, mint előző.
A Führer főhadiszállása ugyanis akkor nem állt másból, mint egy… vonatból. A civil segítőszemélyzet és a katonák összesen hétszáz főből állt. Ebből huszonöt volt a tisztek száma.
1939 szeptemberében több fontos dolog történt a haditechnikában. Az egyik aharci repülőgép volt a másik ilyen eszköz a tank volt. Ezek nagy pusztítást végeztek az ellenség soraiban, ráadásul majdnem az autók gyorsaságával mozgott a terepen is. Kihasználták az ellenség pillanatnyi meggyengüléseit, ékként hatoltak be minden résbe, hogy aztán később és beljebb ismét szétterüljenek és nagy tüzérségi tüzet árasszanak, nemegyszer az ellenséges vonalak mögött. Különösen a sebesség és a tűzerő volt az ami kellemesen érintette a németek.
Két emberre még mágikusabb hatást gyakorolt. Az egyik Hitler volt, a másik Erwin Rommel vezérőrnagy.
De még Hitler kívülről csodálta a maga módján. Addig Erwin magába szívta az összes tudnivalóta az új hadigépezetekről, és egyre jobban vonzotta a dolog. Talán elég furcsának hangzik, de ott volt egy tábornok már majdnem ötven éves, aki lóháton és gyalog kezdte a pályafutást, és most arról álmodozott, hogy ő is szeretne tankba ülni…!
Rommelnek azért is tetszett a páncélos-hadviselés, mert éppen azt valósította meg, amit ő annak idején gyalog, lóháton vagy rövid ideig teherautókon tudott megvívni. Sebesen behatolni az ellenség soraiba, zavart okozni, pusztítani a frontvonalak mögött, és csak akkor támadni szemből, ha a többi harci cselekményt már megvalósította. A páncélosokat nem érdekelte, mi történik a szárnyakon, a frontokat áttörték, a terep sem jelentett akadályt nekik, legfeljebb a folyók. No és Rommel kedvence az, hogy a páncélosok parancsnokai között rádió útján lehet kommunikálni
1939 őszén Hitler mintha kereste volna a veszélyt! A biztonságáért felelős tisztek Rommellel az élen csak úgy szívták a fogukat amikor a lengyel orvlövészektől hemzsegő területre vitette magát, az autókonvojával, vagy ki ment a front első vonalába, és olyan harcálláspontok parancsnokságait kereste fel, amelyek épp akkor folyamatos tűz alatt voltak. Rommel feljegyezte bár ezt soha sem hangoztatta nyíltan, hogy Hitler nem törődött a nyilvánvaló veszélyekkel sem. Rommel és sok mást társa még azt is látta, hogy nem törődött a katonák szenvedésével. Ugyanakkor ura volt a helyzetnek és ezt naponta el is mondta a tábornokoknak. A vonatos ugyanis egy egész vezérkar utazott vele akárhova ment is. A vonaton töltött hetek alatt Rommel gyakran találkozott a Führerrel és elég gyakran beszélgettek is. A diktátor a tanácskozásokra bekérette Rommelt hiszen ekkor már Rommel is tábornok volt. Néha jó tanácsokat is adott a kevés beszédű férfi.
Szeptember 19-én Hitler és Rommel gépkocsin jelent meg Danzingban és a diktátor nagy beszédet mondott a német néphez. Szeptember 26-án Rommel egyedül repült vissza Berlinben. Felkészítette Hitler ottani új főhadiszállását. A diktátor ugyanis úgy döntött, hogy egy állandó hadiszállásról akarja igazgatni a hadsereget.
Hitler visszatért Berlinbe, és elégedetten szemlélte meg az új főhadiszállást. Varsó szeptember 27-én megadta magát. Október 5-én mindketten ismét lengyel területen voltak. A német sereg háromórás győzelmi parádét adtak. Afféle díszszemlét. Mikor Rommel körülnézett nagy pusztulást látott sok mindent a repülőgépek taroltak le de a legtöbbet a páncélosok! Rommel nem vett részt a háborúba. Mint tábornok hiába ábrándozott arról , hogy emberi élén valahol rohamot indíthat. De ennek lehetősége korántsem múlott el. Negyvennyolc éves volt, megfordult a fejébe, hogy szédítő karrier előtt áll, hisz itt van a diktátorral, szinte összenőttek, egymás mellett ültek a kocsiban. Jól tudta Rommel, hogy ha egy apró hiba is becsúszik ő röpül. Ha csak egyetlen merénylő is a Führer közelébe kerül, ha valamilyen lépést elvét ő, a biztonságáért felelős tábornok akkor már nem tábornok, sőt kitudja milyen sors vár rá.
Rommel és a tankok
Míg viták folytak addig Bad Godesbergben a frissen kinevezett páncélosparancsnok Erwin Rommel életében egy új szakasz kezdődött.
A páncélosokért Guderian tábornok küzdött sokat, lényegében már évtizedek óta. Bizonyos értelemben rokonlelkek voltak Rommellel. Rommel eközben megismerkedett az új bajtársával és harcmodorával. Bad Godesbergben a 7. páncéloshadosztály állomásozott. 1940 tavaszára a 7. páncéloshadosztály még páncélozott járműveket is kapott. Eközben Rommel egyetlen alkalmat sem szalasztott el, hogy megtanuljon mindent a tankokról. Járta a gyakorlóteret , figyelte hogyan szednek szét, szervizelnek egy-egy járművet. Figyelte a hatalmas darukon lógó motorokat, hallgatta a legénység és a tisztek történetét a régebbi időkről. Megismerte a motorok erejét, a járművek képességét. A páncélos tisztek meglátták benne az esélyt.
