Post by Winston Churchill on May 28, 2008 16:43:48 GMT 2
A Kriegsmarine (Haditengerészet) a német haditengerészet elnevezése volt 1935 és 1945 között, a náci rezsim alatt, akkoriban a harmadik német haderõnem.
Az antant – fenntartartanó saját tengeri hegemóniáját – elsõ világháborút lezáró békeegyezményekben korlátozta a német flotta méreteit, és ugyan annak újbóli kiépítése már a hitleri hatalomátvétel elõtt elkezdõdött, azt a – kezdetben még figyelembe vett – békeegyezmények korlátozásai, majd az egész hadsereg egyszerre történõ, erõltetett fejlesztése nyomán jelentkezõ forráshiány, illetve a hajóépítõ mûhelyek túlterheltsége is akadályozta. A németek fejlesztési elképzelései (Z-terv) így foghíjasan valósultak meg, s a flotta ezért a háború elején ütõerõben nem vehette fel a versenyt az angol, francia és lengyel flották egyesült erejével.
Ennek ellenére a Kriegsmarine tevékenysége a második világháború kezdetén még sikeresnek mondható: a Weserübung-hadmûvelet során a Norvégia és a Csatorna-szigetek ellen végrehajtott invázió, illetve a konvojok zavarása komoly veszteségeket okozott a szövetségeseknek. Ugyan Franciaország kapitulálásával a francia hajók eltûntek a hadszíntérrõl, ám a megszállt országok flottájának tekintélyes része tért brit zászlók alá és a Kriegsmarine veszteségeit a német hadiipar nem tudta megfelelõen pótolni, így az erõviszonyok még inkább a szövetségesek javára tolódtak el. Tovább rontotta a helyzetet Olaszország belépése a háborúba (a németek tengeri támogatást nyújtottak a Földközi-tengeren, megosztva ezzel erõiket), illetve az amerikai hadüzenet. A sikersorozat a Bismarck 1941-es elvesztésével végetért. A felszíni flottát ezután elsõsorban védelmi célokra használták, az inváziós tervek (partraszállás Angliában) félbemaradtak. A tengeralattjárók egészen 1943-ig komoly veszteségeket okoztak, ám az ellenfél technológiai fölénye ekkora jobbára ellehetetlenítette ezt a hadviselési módot is. A haditengerészet nem tudta érdemben zavarni sem a normandiai, sem a szicíliai, sem az észak-afrikai partraszállásokat.
A háború végére kettõ kivételével a Kriegsmarine összes nagyobb hajóját elsüllyesztették.
A versailles-i békeszerzõdés értelmében Németországnak csökkentenie kellett a haditengerészet létszámát. Mindössze 15 000 fõ tartozhatott ide, valamint hat darab 10 000 tonnánál kisebb csatahajó, hat cirkáló, tizenkét romboló és tizenkét torpedónaszád lehetett állományában. A tengeralattjárók használata szintén meg volt tiltva. A németek tengerészeti újrafegyverkezése azonban már a náci hatalomátvétel elõtt elkezdõdött, a Deutschland zsebcsatahajó vízrebocsátásával, 1931-ben.
1933 után, a nácik hatalomra kerülésével fegyverkezést korlátozó tilalmakat látványosan semmibe vették és felgyorsították az újrafegyverkezést. Ugyan a fejlemények fényében 1935. június 18-án megkötött Angol-német flottaegyezmény már engedélyezte a németeknek, hogy hadihajóik együttes vízkiszorítása 35%-a, a tengeralattjárókié pedig 45%-a legyen a britekéinek, ám 35 000 BRT feletti hajót továbbra sem építhettek. Ugyanebben az évben az addig Reichsmarine néven mûködõ német haditengerészetet átkeresztelték Kriegsmarine-ra.
A Kriegsmarine elsõ bevetésére a Spanyol polgárháborúban került sor, 1936 és 1939 közt, ahol a német hajók – csakúgy mint brit, a francia és az olasz társaik – Spanyolország partjainál járõröztek, abból a célból, hogy kiprovokálják[vitatott] a nemzetközi fegyverembargót. A német hajók az Almería és Valencia közti partszakaszon teljesítettek szolgálatot. A németek jelenlétének oka valójában a Franco vezette nacionalisták támogatása volt, ezért 1937. május 29-én a Deutschland zsebcsatahajót a spanyol köztársasági erõk repülõgépei bombázni kezdték Ibiza közelében. Megtorlásképp a németek a köztársasági erõk, parton fekvõ állásait lõtték.
A Csehszlovákia elleni 1938-as német-magyar-lengyel együttes fellépés után az úgynevezett Z-terv keretében újabb fejlesztéseket irányoztak elõ, egyértelmûen megszegve a békepaktumokat. A terv szerint az elkövetkezõ nyolc évben (1939-1947), 800 hajót kellett volna építeni, köztük 10 csatahajót és csatacirkálót, 2 repülõgép-hordozót, 15 zsebcsatahajót, 5 nehézcirkálót, 44 könnyûcirkálót, 158 rombolót, 249 tengeralattjárót és számos kisebb hajót. A személyi állományt 200 000 fõre tervezték.
A hadsereg, a légierõ és a haditengerészet egyszerre történõ, gyors fejlesztése óriási nyersanyag- és erõforrásokat emésztett fel, így a tervezett tengerészeti fejlesztés a második világháború kezdetén elmaradt a kívánt állapotoktól. Valójában a terv kivitelezése csak 1939 januárjában kezdõdött, amikor 3 H-osztályú csatahajó és két M-osztályú könnyûcirkáló építésébe kezdtek. 1939. szeptember 1-jén mindössze 78 000 fõ volt a Kriegsmarine létszáma, így a háború felkészületlenül érte. A németek gyors szárazföldi sikerekre számítottak, ezért a Z-tervet félretették, és a források nagy részét a tengeralattjárók (U-Boot) építésére fordították.
A háború során a Kriegsmarine fõ feladata a kikötõk és partmenti területek légi és tengeri védelme volt, már csak a kialakult kedvezõtlen tengeri erõviszonyok miatt is.
1939 legfontosabb eseményei a La Plata-i csata, valamint a HMS Courageous és a HMS Royal Oak megsemmisítése voltak (szeptember 17. és október 14.). Megkezdõdött a brit kereskedelmi útvonalak tengeralattjárókkal való zavarása (atlanti csata); ebben kezdetben nehézséget okozott a német bázisok viszonylagos messzesége a harctértõl.
1940 áprilisában vette kezdetét a Weserübung-hadmûvelet, amely Norvégia elleni irányult. A flottát a hadmûvelet közben súlyos veszteségek érték: elvesztette a Blücher nehézcirkálót Oslo közelében, valamint tíz további rombolót. Ugyan sikerült elsüllyeszteniük néhány brit hajót, – mint például a HMS Glorious anyahajót 1940. június 8-án – a két flotta erõviszonya még így is az angoloknak kedvezett.
1940 nyarára, az Oroszlánfóka–hadmûvelet néven elõkészített angliai partraszállás tervezett idejére így mindössze egyetlen nagyobb, hadrafogható német hajó maradt: a támadást elhalasztották. Franciaország és Norvégia elfoglalásával ugyanakkor a német tengeralattjárók kitûnõ bázisokhoz jutottak, közel a brit tengeri útvonalakhoz. Ebben évben az angolok ugyan konvojokba szervezték a kereskedelmi hajókat, ám mivel radarral felszerelt kísérõhajók nem igen akadtak, a németek éjszakai támadásai (Juno hadmûvelet) komoly károkat okoztak. Az elsüllyesztett kereskedelmi hajók és az elvesztett tengeralattjárók arányát tekintve a német flotta a legsikeresebb évét zárta. Az Északi-tengeren a Wikinger-hadmûveletnek nevezett német portyák súlyosan megnehezítették a britek dolgát.
1940 júniusában Olaszország is belépett a háborúba és megkezdõdtek a harcok a Földközi-tengeren is. 1941 szeptembere és 1944 májusa között 62 német tengeralattjárót küldtek a Földközi-tengerre, a Gibraltári-szoroson át. Támadásaik során 24 nagyobb hadihajó (egyebek közt 12 romboló, 4 cirkáló, 2 repülõgéphordozó és 1 csatahajó) mellett 94 kereskedelmi egységet semmisítettek meg, összesen mintegy 449 206 bruttó regiszter tonnát. A kiküldetésbõl egy tengeralattjáró sem tért haza: vagy csata során vesztek oda, vagy saját legénységük robbantotta fel õket a háború végén.
1941. május 24-én a négy újépítésû csatahajó egyike, a Bismarck elsüllyesztette a HMS Hood csatacirkálót, ám a szövetséges rajtaütést nem vészelte át. Még ez év november 14-én HMS Glorious repülõgéphordozót, november 25-én a HMS Barham nevû csatahajót is sikerült megsemmisíteni. Ezeket a hajókat a Berlin-hadmûvelet során a Scharnhorst és a Gneisenau süllyesztette el.
A németek európai hódításai számos ellenséges hajó elfoglalásával jártak. Voltak köztük olyanok is melyek még csak építés alatt álltak. A Kriegsmarine számos ország hajóit megszerezte, ilyenek voltak például: a Szovjetunió, Norvégia, Hollandia, Franciaország, Olaszország (a szövetségesek megszállása után), Jugoszlávia, vagy Görögország.
1941 decemberében, a japánok Pearl Harbor elleni támadását követõen, a Németország hadat üzent az Egyesült Államoknak, ami az atlanti csata új fejezetét nyitotta meg. A brit HMS Audacity repülõgép-hordozót 1941. december 21-én találta el egy német torpedó. A német tengeralattjárók számos, a szövetségesek oldalán álló kereskedõhajót süllyesztettek el Amerika partjainál, aminek következtében az Egyesült Államok felgyorsította flottaépítését. Az óriási amerikai hajógyártási kapacitás és tengeri haderõ könnyen ellensúlyozni tudott szinte bármekkora veszteséget amit a német tengeralattjárók okoztak a szövetségeseknek. 1942-ben a tengeralattjáró-háború már minden frontra kiterjedt. Mikor a Szovjetunióban elõretörõ német seregek elérték a Fekete-tengert, néhány tengeralattjárót odavezényeltek. 1942. augusztus 11-én a brit HMS Eagle, november 15-én a HMS Avenger süllyedt el.
A Barents-tengeri csatában a német tengeri alakulatok kísérletet tettek arra, hogy megtámadják a szövetségesek sarkvidéki konvojait (Sportpalast-hadmûvelet). Hajóik azonban nem jártak sikerrel és kénytelenek voltak visszatérni kikötõikbe. Az Admiral Scheer és az Admiral Hipper hajók Novaja Zemlja-nál támadták a szövetségeseket, de ez is kudarcba fulladt. Ugyanilyen eredménnyel szerepeltek a Regenbogen-hadmûveletben az Admiral Hipper és a Lützow hajók. Ezek a kudarcok komoly következményekkel jártak és a dühös Hitler már a felszíni flotta feloszlatását is tervbe vette. A Kriegsmarine forrásait ezek után a tengeralattjárókhoz csoportosították át, így a felszíni flotta nem jelentett többé akkora fenyegetést. A Lóugrás-hadmûvelet még ugyanebben az évben a korábbi kudarc ellenére ismét a sarkvidéki konvojok elleni támadást célozta meg.
A Cerberus hadmûvelet során 1942-ben a német haditengerészet néhány kisebb hajója, valamint a Scharnhorst, a Gneisenau és a Prinz Eugen megpróbált kitörni Brest kikötõjébõl, majd németországi kikötõkbe jutni a La Manche csatornán keresztül. A hadmûvelet elnevezése utalás Kerberoszra, a görög mitológiában az alvilág kapuját õrzõ háromfejû kutyára.
1943-ban és 1944-ben a szövetségesek tengeralattjáró-ellenes taktikájának és jobb felszereléseiknek köszönhetõen a német tengeralattjáró-flotta súlyos veszteségeket szenvedett. Ehhez nagyban hozzájárult a radar, a nagy hatótávolságú légifedezet, a tökéletesített taktika és a számos új fegyver. Azonban 1944. május 29-én sikerült a németeknek elsüllyeszteni az amerikai USS Block Island repülõgéphordozót. A németek többek közt olyan technikai újításokkal próbálták meg ellensúlyozni a szövetségesek fölényét, mint a légperiszkóp. Új tengeralattjárókat is fejlesztettek, az úgynevezett Elektroboot-okat, melyeket azonban nem tudtak idõben nagy számban legyártani, így továbbra is hátrányba szorultak.
1943-ban az Ostfront-hadmûveletben vetették be utoljára a Scharnhorstot a JW-55 B konvoj ellen. A következõ hadmûvelete a Domino-hadmûvelet lett volna, de ezt lefújták. Ebben az évben a szövetségesek elfoglalták a Spitzbergákat, ezért a németek egy hadmûveletet dolgoztak ki annak elfoglalására. Ennek a hadmûveletnek a neve Zitronella volt. A hadmûvelet kudarccal végzõdött.
1943 és 1945 között egy csapat U-boot, az úgynevezett Monszun Csoport (Monsun Gruppe) szolgálatot teljesített az Indiai-óceánon is. Ezeknek a tengeralattjáróknak a bázisuk Japánban volt és fõként a megszállt indonéz szigetvilágban tevékenykedtek. Mivel ott még nem volt megszervezve a konvojok védelme, a Monszun Csoport kezdetben rengeteg kereskedõhajót süllyesztett el.
A háború utolsó éveiben a tengeralattjárókat létfontosságú hadianyagok Japánba történõ szállítására is használták, többek közt V-2-es rakétákat, Me 262 repülõgépeket, és sugárhajtómûveket, valamint az atombomba elõállításához szükséges uránium oxidot szállítottak.
1943 után, mikor a Scharnhorst-ot is elsüllyesztették az Északi-foki csatában, a német hajók többsége már csak a kikötõkben vagy azoktól nem messze teljesített szolgálatot és elsõsorban megfélemlítési célokra használták õket, a tulajdonképpeni csatákat kerülték, mert a hadvezetés óvakodott további hajók elvesztésétõl. A legnagyobb a Tirpitz csatahajó volt, amely Norvégiában állomásozott, hogy fenyegetést jelentsen a szövetségesek hajói számára és védelmet nyújtson egy esetleges ellenséges invázió ellen. Mikor 1944 végén brit bombázók elsüllyesztették a Catechism hadmûvelet során, számos brit hadihajó hajózott át a Csendes-óceánra.
1944 végétõl a háború végéig, a Kriegsmarine felszíni flottájának feladata fõként a visszavonuló német szárazföldi alakulatok fedezettüzének biztosítása volt a Balti-tenger partja mentén, valamint a civil lakosság átmenekítése Németország nyugati részébe (Lübeck, Hamburg). A Németország keleti részén élõ lakosság nagyrésze menekült az elõretörõ Vörös Hadsereg elõl, félve a szovjet megtorlástól és a tömeges erõszaktól, gyilkosságtól. A Kriegsmarine rengeteg civilt menekített ki Kelet-Poroszországból és Danzig-ból, 1945 januárjában. Ebben a periódusban süllyesztették el szovjet tengeralattjárók a Wilhelm Gustloff-ot és a Goya-t, míg az SS Cap Arconát brit bombázók támadták meg. A hajók elsüllyesztése több ezer ember életét követelte. 1945 márciusában és áprilisában a Pomerániából és Stettinbõl menekülõ német lakosság evakuálásában szintén fontos szerepet játszott. A háború legvégsõ szakaszában a Kriegsmarine embereibõl is külön gyalogos hadosztályokat hoztak létre.
A Kriegsmarine fõparancsnokai
Karl DönitzErich Raeder: 1928 - 1943. január 30.
Karl Dönitz: 1943. január 30. - 1945. április 30.
Hans-Georg von Friedeburg: 1945. május 1. - május 23.
Walter Warzecha: 1945. május 23. - július 22. között
Hajók [szerkesztés]
A második világháború elején a Kriegsmarine legtöbb hajója modern, jól felfegyverezett, jól páncélozott, gyors hajó volt. A németek figyelmen kívül hagyták az elsõ világháborút lezáró szerzõdésben a haditengerészetük korlátozására vonatkozó szabályokat, ezért a hajók építését titokban végezték. A haditengerészet újrafegyverzésének (a Z-terv) terve már készen volt, és már hozzáfogtak a hajók építéséhez is, de 1939-ben a háború kezdetén a kivitelezéshez szükséges óriási nyersanyagmennyiséget szétosztották több más terv között. A háború során a megszállt országok elfoglalt hajóit a németek a Kriegsmarine kötelékébe állították.
Felszíni hajók
Csatahajók (Schlachtschiffe)
A Z1 Leberecht Maas romboló.Bismarck-osztályú csatahajók
Bismarck
Tirpitz
Csatacirkálók (Schlachtkreuzer)
Scharnhorst-osztályú csatacirkálók
Scharnhorst
Gneisenau
Zsebcsatahajók (Panzerschiffe)
Deutschland-osztályú zsebcsatahajók:
Deutschland (késõbb átkeresztelték Lützow-ra)
Admiral Scheer
Admiral Graf Spee
Nehézcirkálók (Schwere Kreuzer)
Admiral Hipper-osztályú nehézcirkálók:
Admiral Hipper
Blücher
Prinz Eugen
Seydlitz (nem fejezték be)
Lützow (nem fejezték be)
Könnyûcirkálók (Leichte Kreuzer)
Emden-osztályú könnyûcirkáló:
Emden
K-osztályú könnyûcirkálók:
Königsberg
Karlsruhe
Köln
Leipzig-osztályú könnyûcirkálók:
Leipzig
Nürnberg
Torpedónaszádok (Torpedoboote)
A német romboló flotta modernnek számított, hajói nagyobbak voltak a többi ország hagyományos rombolóihoz képest, de nem voltak problémamentesek. A korai osztályok ingatagok voltak rossz idõjárási körülmények között, gyakran küzdöttek motorgondokkal és rövid volt a hatótávolságuk. A gondok egyrésze megoldódott az újabb osztályok bevezetésével, de a komolyabb fejlesztéseket nem sikerült végrehajtani a háború vége és a németek kapitulációja miatt. A háború elején ezeket a hajókat fõleg a szövetségesek hajózási vonalainak közelébe történõ aknatelepítésre használták.
Elsõ világháborús pre-dreadnought csatahajók (Linienschiffe)
Schlesien (fõként kiképzõhajó)
Schleswig-Holstein (fõként kiképzõhajó)
Hessen
Repülõgép-hordozók (Flugzeugträger)
A Graf Zeppelin építését 1936-ban, testvérhajója, a Flugzeugträger B építését pedig két évvel késõbb, 1938-ban kezdték, de végül egyik hajó sem készült el. 1942-ben három személyszállító hajót és két befejezetlen cirkálót (De Grasse és Seydlitz) elkezdtek átalakítani segéd hordozókká, de 1943-ban a munkálatokat leállították nyersanyaghiány és a romló katonai helyzet miatt.
Segédcirkálók
A háború ideje alatt kilenc kereskedelmi hajók alakítottak át segédcirkálóvá. Ezeket a hajókat fõként kereskedelmi hajók ellen vetették be az Indiai- és a Csendes-óceánon.
Egyéb
Aknatelepítõ hajók (Minenleger)
Aknakeresõ hajók (Minensucher)
Motoros torpedónaszádok (Schnellboot)
Õrhajók
Megfigyelõhajók
Tengeralattjárók (U-Boote)
A háború kitörésekor a Kriegsmarine aránylag kis, mindössze 57 darabból álló tengeralattjáró-flottával rendelkezett. Ez a szám késõbb gyorsan nõtt, fõleg miután Hitler csalódott a felszíni hajókban.
A legelterjedtebb típus a nagy hatótávolságú, fõként az Atlanti-óceán nyugati és déli részén, az Indiai- és a Csendes-óceánon használt IX típus; valamint az Atlanti-óceán északi részén használt VII típus volt. A X típus egy kis aknatelepítõ, a XIV típus pedig egy, a távolsági tengeralattjáró-hadmûveletek támogatására kifejlesztett tengeralattjáró volt.
A XXI és a XXIII típusú tengeralattjárók, az úgynevezett „Elektroboot”-ok ellenálltak a szövetségesek tengeralattjáró-ellenes taktikájának. A háború után ezek váltak a modern tengeralattjárók, mint például a szovjet W-osztály prototípusaivá.
A második világháború alatt a hadrendbe állított német tengeralattjárók mintegy 60%-a veszett el. A 40 000 fõnyi U-Boot legénységbõl pedig 28 000 katona halt meg, további 8000 pedig fogságba esett. A megmaradt tengeralattjárók vagy megadták magukat a szövetségeseknek, vagy saját legénységük elsüllyesztette õket a háború végén.
A második világháború 10 legeredményesebb tengeralattjáró-kapitánya
266 629 BRT (44 elsüllyesztett hajó) Otto Kretschmer
225 712 BRT (43 elsüllyesztett hajó) Wolfgang Lüth
193 684 BRT (34 elsüllyesztett hajó) Erich Topp
186 064 BRT (29 elsüllyesztett hajó) Karl-Friedrich Merten
171 164 BRT (34 elsüllyesztett hajó) Victor Schütze
171 122 BRT (26 elsüllyesztett hajó) Herbert Schultze
167 601 BRT (28 elsüllyesztett hajó) Georg Lassen
166 596 BRT (22 elsüllyesztett hajó) Heinrich Lehmann-Willenbrock
162 333 BRT (30 elsüllyesztett hajó) Heinrich Liebe
160 939 BRT (28 elsüllyesztett hajó)
+ a brit HMS Royal Oak csatahajó (~30 000 BRT) Günther Prien