Post by Michael Wittmann on May 9, 2008 14:13:42 GMT 2
Japán tengeralattjáró típusok
Type A-1
A három egységből álló KO-GATA osztály (I-9, I-10 és az I-11) a J3 (Junsen) osztály továbbfejlesztett változata, - így ezek a hajók is képesek voltak 1 darab Yokosuka E14Y repülőgép hordozására és indítására, mivel fedélzetükön hangárral és katapulttal is rendelkeztek. A különbség annyi volt, hogy a hangár és a katapult ennél a típusnál már a hajó első felére, a parancsnoki torony elé került.
Az igen nagy sebességre képes - 23,5 csomó a felszínen - hoszzújáratú tengeralattjáró-osztály hajói akár 16 000 tengeri mérföldet is megtehettek 16 csomós sebességgel egyfolytában, tankolás nélkül. Ez igen alkalmassá tette őket mind járőrfeladatokra, mind hosszú távú küldetések végrehajtására.
Az osztály első hajóját az I-9-t a Kurei Hajógyárban bocsátották vízre 1939. májusában, és 1941. februárjában állították szolgálatba. Pályafutása 1944. június 11-én ért véget, amikor az Aleut-szigeteknél súlyosan megrongálta és elsüllyesztette az amerikai USS Frazier (DD 607) romboló. Az I-10 Saipan közelében semmisült meg 1944. júliusában, míg az osztály harmadik hajója - az I-11 - 1944. január 11-én süllyedt el Samoa közelében.
Type AM
Az AM (módosított A - KAI-KO-TAKA) hidroplán szállító tengeralattjáró 2 darab repülőgépet volt képes hordozni. A tervezett 4 egységből végül is csak 2 egység épült meg. Ezek a nagyméretű tengeralattjárók eredetileg A2 type néven állt szolgálatba, ezt fejlesztették tovább a mérnökök, amikor alkalmassá tették két repülőgép hordozására. A fedélzetén kévő Aichi M6A1 bombázó hidroplánok képesek voltak akár 800 kg bomba szállítására.
Az osztály két megépült hajója közül az I-13-t 1945. július 16-án az USS Lawrence kísérő-romboló és az USS Anzio kísérő-hordozóról felszálló repülőgépek közösen süllyesztették el Yokosuka-tól körülbelül 500 mérföldre keletre. A másik egység, az I-14 pedig megadta magát a tengeren a japán kapitulációkor, ezután leszerelték és szétbontották.
Type B-1
A Japán Császári Haditengerészeté volt a II. világháború legvegyesebb búvárhajó flottája, az ember vezette torpedóktól (Kaiten), a törpe tengeralattjárókon (Ko-hjoteki, Kairju), a közepes hatótávolságú tengeralattjárókon, a célirányosan tervezett ellátó hajókon át a nagy hatótávú hajókig. A Sentoku I-200 típusúak voltak a leggyorsabb hajók a II. világháború idején, míg mások, - pl. a Sentoku I-400-asok - több bombázó repülőgépet is tudtak szállítani. Háború legjobb minőségű torpedóit használták, például az oxigén-meghajtású "Hosszú Lándzsát".
A Type B-1 osztályú hajók 45.000 km körüli hatótávolságuk miatt rendkívül alkalmasak voltak járőrfeladatokra a Csendes-óceán minden területén, akár az Egyesült Államok partvidékéig is eljuthattak. Egyes hajói csak a meghajtógépek elrendezésében és teljesítményében különböztek egymástól. Az osztály hajói képesek voltak 1 darab Yokosuka E14Y repülőgép hordozására és indítására, mivel fedélzetükön hangárral és katapulttal is rendelkeztek. A világháború tapasztalatai alapján a későbbi egységeknél ezt már elhagyták, és úgy alakították át őket, hogy alkalmasak legyenek a Kaiten típusú kamikaze emberi torpedók indítására.
1939 és 1943 között. a Type B-1 (OCU-GATA) japán nagyhatótávolságú óceánjáró tengeralattjáró osztálynak 20 hajója készült el és állt szolgálatba.
Az osztály első hajóját az I 15-t a Kurei Hajógyárban bocsátották vízre 1938. januárjában , és 1939. márciusában állították szolgálatba. Pályafutása 1942. december 16-án ért véget, amikor a Salamon-szigetek környékén elsüllyesztették az amerikai légierő repülőgépei.
Type B-3
A Type B-3 osztályú (OCU-GATA 3) hajók külső megjelenésükben rendkívüli módon hasonlóak voltak a B1 és B2 típusokhoz. A több mint 2000 tonnás hajókat eredetileg arra tervezték, hogy az előfedélzetükre épített hangárban két hidroplánt szállítsanak. 1945-ben a még meg lévő I-56-t és I-58-t (az I-54-t 1944. októberében elsüllyesztették Surigaonál) átalakították: a hangárt, a gépindító katapultot, sőt még a 25 mm-es légvédelmi ikergépágyút és a 140 mm-es űrméretű fedélzeti löveget is leszerelték, a megszokott fegyvereket hat "Kaiten" típusú, embervezette torpedóval váltották fel, melyeket a hajótorony mögé erősítettek. Az együléses, 14,5 m hosszú öngyilkos pusztító eszközt hidrogénperoxid hajtású, 1500 LE-s motorja 60 km/h-s sebességgel hajtotta a legfeljebb 25 km-re lévő célpont felé.
A fél tucat Kaiten közegellenállása és 53 tonnányi tömege drámaian csökkentette a tengeralattjárók teljesítményét: víz alatti sebességük 6,5 csomóról 3,5-re, a vízfelszínit pedig 17,75 csomóról 11-ra. Hatósugaruk is majd felére zsugorodott. Az eredeti fegyverzetből csak a hat 530 mm-es orr-vetőcső maradt meg. A felsorolt módon nehézkessé tett tengeralattjárók így már nem tudtak elég fürgén manőverezni. Az osztály ily módon átalakított hajói gyakorlatilag egy 110 m hosszú, támadni és védekezni jóformán képtelen, könnyen sebezhető tengeri tehénné váltak.
A Hasimotó parancsnokolta I-58 tengeralattjárót 1943-ban bocsátották vízre a jokosukai dokkban, és legismertebb haditette a CA-35 jelzésű, USS Indianapolis nehézcirkáló elsüllyesztése volt.
Type C-1
Fejlettségük ellenére a japán tengeralattjárók elég sikertelenek voltak a II. világháborúban. Általában támadó jellegű feladatokat kaptak, olyan hadihajók ellen vetették be őket, amelyek jól védettek voltak, gyorsak és könnyen manővereztek. 1942-ben a Császári Flotta tengeralattjáróinak sikerült a tenger fenekére küldeni két amerikai repülőgép-hordozót, egy cirkálót, pár rombolót és más hadihajót, illetve megrongáltak néhány másikat. Ezeket az eredményeket nem tudták tartani, mert a szövetséges tengeralattjáró elhárítása hatékonyabb és szervezettebb lett. Később a hajók inkább az elfoglalt szigetek helyőrségeit ellátó szállítmányokkal vettek részt a háborúban, mint valódi harcokban. A háború alatt a japánok 1 millió tonnás (184 hajó) hajótérveszteséget okoztak az ellenséges országok kereskedelmi tengerészeteinek. Összehasonlításul Nagy-Britanniával: 1,5 millió BRT (493 hajó), az Egyesült Államokkal: 4,65 millió BRT (1079 hajó), és Németországgal: 14,3 millió BRT (2840 hajó).
A háború folyamán Type C-1 (HEI-GATA) osztálynak 5 nagyhatótávolságú óceánjáró hajója készült el és állt szolgálatba. Ezek az egységek 25.000 km körüli hatótávolságuk miatt igen alkalmasak voltak járőrfeladatokra a hadszintér egész területén. Az osztály első hajóját 1938. júliusában bocsátották vízre, de csak 1940. márciusában állították szolgálatba. A C1 osztály a Type KD6 továbbfejlesztett változataként képes volt törpe-tengeralattjárók hordozására - pl. ilyen tengeralattjárók szállították a Pearl Harbort megtámadó egységeket is.
Az osztály első hajóját az I 16-t a kobei Mitsubishi Hajógyárban bocsátották vízre 1938-ban, és 1940. márciusában állították szolgálatba. Pályafutása 1944. május 19-án ért véget, amikor az Alexander-fok környékén az amerikai USS England kísérő-romboló vízibombákkal elsüllyesztette.
Type C-2
A Type C1-osztályból kifejlesztett Type C2-osztály (HEI-GATA 2) 3 nagyhatótávolságú tengeralattjárója alig különbözött elődjétől - gyakorlatilag minden teljesítmény mutató megegyezett azzal. Ezek az egységek is rendkívül alkalmasak voltak járőrfeladatokra a hadszintér egész területén nagy hatótávolságuk miatt. Az osztály első hajóját 1943. júniusában bocsátották vízre, és 1944. februárjában állították szolgálatba. A C2-osztály összes egysége szintén képes volt törpe-tengeralattjárók hordozására.
1943/44-ben 3 ilyen típusú hajó készült el és állt szolgálatba. Az osztály első hajóját - az I 46-t - a Sasebo-i Hajógyárban bocsátották vízre 1943. júniusában és 1944. februárjában már szolgálatba is állították. Pályafutása 1944. október 27-én ért véget, amikor a Leyte-sziget környékén eltünt egy küldetés során.
Az osztály három hajója közül egyedül az I 47 élte túl a harcokat, miután 1945. augusztusában megadta magát az amerikaiaknak.
Type C-3
A háború folyamán Type C-3 (HEI-GATA3) osztálynak 3 nagyhatótávolságú óceánjáró hajója készült el és állt szolgálatba 1943 és 1944 között. A megépült egységek a Type C-1 és C-2 osztály hajóihoz képest kevesebb torpedóvetõ-csõvel, kisebb felszíni sebességgel, viszont 2 fedélzeti ágyúval rendelkeztek és megnövelték a hatótávolságukat is. A sorozat első hajóját - az I-52-t - 1942. novemberében bocsátották vízre és 1943. decemberében állították szolgálatba.
Ezek a nagyméretű egységek 300 tonna szállítmányt voltak képesek elvinni, és közel 30 000 kilométert tudtak megtenni tankolás nélkül, így ezek voltak a kor egyik legnagyobb hatótávolsággal rendelkező tengeralattjárói. Ezáltal igen alkalmasak voltak járőrfeladatokra a hadszintér egész területén. A hajókat utólag ellátták Schorchel-készülékkel, az I-53-at pedig úgy módosították, hogy képes legyen 6 darab Kaiten kamikaze-egység szállítására.
A "Type C" (C1, C2, és C3) egységek 16 kereskedelmi hajót süllyesztettek el, összesen 80.660 tonna vízkiszorítással a háború folyamán. Csak az I-53 élte túl a háborút, ezt 1946-ban bontották szét.
Type I-400
A II. világháború utolsó napjaiban, 1945. augusztus 6-án futott ki egy kis tengeralattjáró flottilla a japán Ominato kikötőjéből. Két - mai atomtengeralattjárókhoz mérhető - hatalmas tengeralattjáró alkotta, az I-400 és I-401. Feladatuk amerikai repülőgép anyahajók elsüllyesztése és a Panama-csatorna bombázása volt.
1942 elején adott utasítást a japán legfelső parancsnokság az addig legnagyobb tengeralattjárók és bennük szállítható, róluk indítható repülőgépek kifejlesztésére, legyártására. A végső terv szerint egy tengeralattjáró vízkiszorítása 4738 tonna lett, és három repülőgép (Aichi M6A1 Seiran) hordozására tették alkalmassá. A víz alatti, cső alakú hangárok átmérőjét 3,5 m-ben szabták meg, ebben kellett elférni a repülőgépeknek. További kikötés volt, hogy a gépeket indítás előtt ne darabokból kelljen összerakni, hanem készre szerelve tárolják őket, ezért le- és hátrahajtható részekkel rendelkezzenek. A kialakításnak és a gépenként 4 fős begyakorlott előkészítő személyzetnek köszönhetően a tengeralattjáró felszínre emelkedése után ideális esetben 4-5 perccel ez első bombázó már indítható volt a sürített levegős katapultról. Éjszakai munkához a kézzel kihajtandó részeket gyengén világító festéssel látták el.
A Sen Toku I-400 osztály eredetileg 5 hajóból állt volna, de végül csak az első három egység (I-400, I-401 és az I-402) épült meg. Az osztály első hajóját, az I-400-ast 1944. januárjában bocsátották vízre, és 1944. decemberében már szolgálatba is állították. A hajó 1945 augusztus 27-én Yokosukától 200 mérföldre megadta magát az amerikaiaknak, akik 1946. júliusában elsüllyesztették.
Type J-3
A két egységből álló osztályt (I-7 és az I-8), a KD (Kaidai) osztályból fejlesztették ki, az osztály hajói képesek voltak 1 darab Yokosuka E14Y repülőgép hordozására és indítására, mivel fedélzetükön hangárral és katapulttal is rendelkeztek.
A Junsen Type J-3 hoszzújáratú tengeralattjáró-osztály hajói akár 26.000 km-t is megtehettek egyfolytában tankolás nélkül. Ez igen alkalmassá tette őket mind járőrfeladatokra, mind hosszú távú küldetések végrehajtására. (Az osztály egyik hajója, az I-8-as pl. 1943-ban Franciaország német megszállásakor elhajózott Európába, majd vissza Japánba).
Az osztály első hajóját az I-7-t a Kurei Hajógyárban bocsátották vízre 1935. júliusában és 1937. márciusában állították szolgálatba. Pályafutása 1943. június 22-én ért véget, amikor a Kiska-szigetek közelében súlyosan megrongálta az amerikai USS Monaghan (DD 354) romboló.
Type L4
A japán tengeralattjáró-haderő típusai változatosak voltak, ami a kiforrott stratégia hiányát jelenti. 1941 őszén 63 tengeralattjáró állt a japán flotta rendelkezésére. Ez 11 típusból került ki: ezek közt 14 db 990 tonnás, 1922 és 1926 között gyártott RO-osztályú naszád, amelyeket a brit L-osztály alapján fejlesztettek tovább, meghajtásuk eredetileg Vickers-féle diesel-motor volt. Ezeket az egységeket csak a háború korai szakaszában alkalmazták a harcokban, később kivonták őket a hadműveleti területről és már csak kiképzésre használták őket.
A L4 Type (RO-60 class) kb. az amerikai S-osztálynak felelt meg - kis méret, rövid hatótávolság, elégtelen fegyverzet.
Type A-1
A három egységből álló KO-GATA osztály (I-9, I-10 és az I-11) a J3 (Junsen) osztály továbbfejlesztett változata, - így ezek a hajók is képesek voltak 1 darab Yokosuka E14Y repülőgép hordozására és indítására, mivel fedélzetükön hangárral és katapulttal is rendelkeztek. A különbség annyi volt, hogy a hangár és a katapult ennél a típusnál már a hajó első felére, a parancsnoki torony elé került.
Az igen nagy sebességre képes - 23,5 csomó a felszínen - hoszzújáratú tengeralattjáró-osztály hajói akár 16 000 tengeri mérföldet is megtehettek 16 csomós sebességgel egyfolytában, tankolás nélkül. Ez igen alkalmassá tette őket mind járőrfeladatokra, mind hosszú távú küldetések végrehajtására.
Az osztály első hajóját az I-9-t a Kurei Hajógyárban bocsátották vízre 1939. májusában, és 1941. februárjában állították szolgálatba. Pályafutása 1944. június 11-én ért véget, amikor az Aleut-szigeteknél súlyosan megrongálta és elsüllyesztette az amerikai USS Frazier (DD 607) romboló. Az I-10 Saipan közelében semmisült meg 1944. júliusában, míg az osztály harmadik hajója - az I-11 - 1944. január 11-én süllyedt el Samoa közelében.
Type AM
Az AM (módosított A - KAI-KO-TAKA) hidroplán szállító tengeralattjáró 2 darab repülőgépet volt képes hordozni. A tervezett 4 egységből végül is csak 2 egység épült meg. Ezek a nagyméretű tengeralattjárók eredetileg A2 type néven állt szolgálatba, ezt fejlesztették tovább a mérnökök, amikor alkalmassá tették két repülőgép hordozására. A fedélzetén kévő Aichi M6A1 bombázó hidroplánok képesek voltak akár 800 kg bomba szállítására.
Az osztály két megépült hajója közül az I-13-t 1945. július 16-án az USS Lawrence kísérő-romboló és az USS Anzio kísérő-hordozóról felszálló repülőgépek közösen süllyesztették el Yokosuka-tól körülbelül 500 mérföldre keletre. A másik egység, az I-14 pedig megadta magát a tengeren a japán kapitulációkor, ezután leszerelték és szétbontották.
Type B-1
A Japán Császári Haditengerészeté volt a II. világháború legvegyesebb búvárhajó flottája, az ember vezette torpedóktól (Kaiten), a törpe tengeralattjárókon (Ko-hjoteki, Kairju), a közepes hatótávolságú tengeralattjárókon, a célirányosan tervezett ellátó hajókon át a nagy hatótávú hajókig. A Sentoku I-200 típusúak voltak a leggyorsabb hajók a II. világháború idején, míg mások, - pl. a Sentoku I-400-asok - több bombázó repülőgépet is tudtak szállítani. Háború legjobb minőségű torpedóit használták, például az oxigén-meghajtású "Hosszú Lándzsát".
A Type B-1 osztályú hajók 45.000 km körüli hatótávolságuk miatt rendkívül alkalmasak voltak járőrfeladatokra a Csendes-óceán minden területén, akár az Egyesült Államok partvidékéig is eljuthattak. Egyes hajói csak a meghajtógépek elrendezésében és teljesítményében különböztek egymástól. Az osztály hajói képesek voltak 1 darab Yokosuka E14Y repülőgép hordozására és indítására, mivel fedélzetükön hangárral és katapulttal is rendelkeztek. A világháború tapasztalatai alapján a későbbi egységeknél ezt már elhagyták, és úgy alakították át őket, hogy alkalmasak legyenek a Kaiten típusú kamikaze emberi torpedók indítására.
1939 és 1943 között. a Type B-1 (OCU-GATA) japán nagyhatótávolságú óceánjáró tengeralattjáró osztálynak 20 hajója készült el és állt szolgálatba.
Az osztály első hajóját az I 15-t a Kurei Hajógyárban bocsátották vízre 1938. januárjában , és 1939. márciusában állították szolgálatba. Pályafutása 1942. december 16-án ért véget, amikor a Salamon-szigetek környékén elsüllyesztették az amerikai légierő repülőgépei.
Type B-3
A Type B-3 osztályú (OCU-GATA 3) hajók külső megjelenésükben rendkívüli módon hasonlóak voltak a B1 és B2 típusokhoz. A több mint 2000 tonnás hajókat eredetileg arra tervezték, hogy az előfedélzetükre épített hangárban két hidroplánt szállítsanak. 1945-ben a még meg lévő I-56-t és I-58-t (az I-54-t 1944. októberében elsüllyesztették Surigaonál) átalakították: a hangárt, a gépindító katapultot, sőt még a 25 mm-es légvédelmi ikergépágyút és a 140 mm-es űrméretű fedélzeti löveget is leszerelték, a megszokott fegyvereket hat "Kaiten" típusú, embervezette torpedóval váltották fel, melyeket a hajótorony mögé erősítettek. Az együléses, 14,5 m hosszú öngyilkos pusztító eszközt hidrogénperoxid hajtású, 1500 LE-s motorja 60 km/h-s sebességgel hajtotta a legfeljebb 25 km-re lévő célpont felé.
A fél tucat Kaiten közegellenállása és 53 tonnányi tömege drámaian csökkentette a tengeralattjárók teljesítményét: víz alatti sebességük 6,5 csomóról 3,5-re, a vízfelszínit pedig 17,75 csomóról 11-ra. Hatósugaruk is majd felére zsugorodott. Az eredeti fegyverzetből csak a hat 530 mm-es orr-vetőcső maradt meg. A felsorolt módon nehézkessé tett tengeralattjárók így már nem tudtak elég fürgén manőverezni. Az osztály ily módon átalakított hajói gyakorlatilag egy 110 m hosszú, támadni és védekezni jóformán képtelen, könnyen sebezhető tengeri tehénné váltak.
A Hasimotó parancsnokolta I-58 tengeralattjárót 1943-ban bocsátották vízre a jokosukai dokkban, és legismertebb haditette a CA-35 jelzésű, USS Indianapolis nehézcirkáló elsüllyesztése volt.
Type C-1
Fejlettségük ellenére a japán tengeralattjárók elég sikertelenek voltak a II. világháborúban. Általában támadó jellegű feladatokat kaptak, olyan hadihajók ellen vetették be őket, amelyek jól védettek voltak, gyorsak és könnyen manővereztek. 1942-ben a Császári Flotta tengeralattjáróinak sikerült a tenger fenekére küldeni két amerikai repülőgép-hordozót, egy cirkálót, pár rombolót és más hadihajót, illetve megrongáltak néhány másikat. Ezeket az eredményeket nem tudták tartani, mert a szövetséges tengeralattjáró elhárítása hatékonyabb és szervezettebb lett. Később a hajók inkább az elfoglalt szigetek helyőrségeit ellátó szállítmányokkal vettek részt a háborúban, mint valódi harcokban. A háború alatt a japánok 1 millió tonnás (184 hajó) hajótérveszteséget okoztak az ellenséges országok kereskedelmi tengerészeteinek. Összehasonlításul Nagy-Britanniával: 1,5 millió BRT (493 hajó), az Egyesült Államokkal: 4,65 millió BRT (1079 hajó), és Németországgal: 14,3 millió BRT (2840 hajó).
A háború folyamán Type C-1 (HEI-GATA) osztálynak 5 nagyhatótávolságú óceánjáró hajója készült el és állt szolgálatba. Ezek az egységek 25.000 km körüli hatótávolságuk miatt igen alkalmasak voltak járőrfeladatokra a hadszintér egész területén. Az osztály első hajóját 1938. júliusában bocsátották vízre, de csak 1940. márciusában állították szolgálatba. A C1 osztály a Type KD6 továbbfejlesztett változataként képes volt törpe-tengeralattjárók hordozására - pl. ilyen tengeralattjárók szállították a Pearl Harbort megtámadó egységeket is.
Az osztály első hajóját az I 16-t a kobei Mitsubishi Hajógyárban bocsátották vízre 1938-ban, és 1940. márciusában állították szolgálatba. Pályafutása 1944. május 19-án ért véget, amikor az Alexander-fok környékén az amerikai USS England kísérő-romboló vízibombákkal elsüllyesztette.
Type C-2
A Type C1-osztályból kifejlesztett Type C2-osztály (HEI-GATA 2) 3 nagyhatótávolságú tengeralattjárója alig különbözött elődjétől - gyakorlatilag minden teljesítmény mutató megegyezett azzal. Ezek az egységek is rendkívül alkalmasak voltak járőrfeladatokra a hadszintér egész területén nagy hatótávolságuk miatt. Az osztály első hajóját 1943. júniusában bocsátották vízre, és 1944. februárjában állították szolgálatba. A C2-osztály összes egysége szintén képes volt törpe-tengeralattjárók hordozására.
1943/44-ben 3 ilyen típusú hajó készült el és állt szolgálatba. Az osztály első hajóját - az I 46-t - a Sasebo-i Hajógyárban bocsátották vízre 1943. júniusában és 1944. februárjában már szolgálatba is állították. Pályafutása 1944. október 27-én ért véget, amikor a Leyte-sziget környékén eltünt egy küldetés során.
Az osztály három hajója közül egyedül az I 47 élte túl a harcokat, miután 1945. augusztusában megadta magát az amerikaiaknak.
Type C-3
A háború folyamán Type C-3 (HEI-GATA3) osztálynak 3 nagyhatótávolságú óceánjáró hajója készült el és állt szolgálatba 1943 és 1944 között. A megépült egységek a Type C-1 és C-2 osztály hajóihoz képest kevesebb torpedóvetõ-csõvel, kisebb felszíni sebességgel, viszont 2 fedélzeti ágyúval rendelkeztek és megnövelték a hatótávolságukat is. A sorozat első hajóját - az I-52-t - 1942. novemberében bocsátották vízre és 1943. decemberében állították szolgálatba.
Ezek a nagyméretű egységek 300 tonna szállítmányt voltak képesek elvinni, és közel 30 000 kilométert tudtak megtenni tankolás nélkül, így ezek voltak a kor egyik legnagyobb hatótávolsággal rendelkező tengeralattjárói. Ezáltal igen alkalmasak voltak járőrfeladatokra a hadszintér egész területén. A hajókat utólag ellátták Schorchel-készülékkel, az I-53-at pedig úgy módosították, hogy képes legyen 6 darab Kaiten kamikaze-egység szállítására.
A "Type C" (C1, C2, és C3) egységek 16 kereskedelmi hajót süllyesztettek el, összesen 80.660 tonna vízkiszorítással a háború folyamán. Csak az I-53 élte túl a háborút, ezt 1946-ban bontották szét.
Type I-400
A II. világháború utolsó napjaiban, 1945. augusztus 6-án futott ki egy kis tengeralattjáró flottilla a japán Ominato kikötőjéből. Két - mai atomtengeralattjárókhoz mérhető - hatalmas tengeralattjáró alkotta, az I-400 és I-401. Feladatuk amerikai repülőgép anyahajók elsüllyesztése és a Panama-csatorna bombázása volt.
1942 elején adott utasítást a japán legfelső parancsnokság az addig legnagyobb tengeralattjárók és bennük szállítható, róluk indítható repülőgépek kifejlesztésére, legyártására. A végső terv szerint egy tengeralattjáró vízkiszorítása 4738 tonna lett, és három repülőgép (Aichi M6A1 Seiran) hordozására tették alkalmassá. A víz alatti, cső alakú hangárok átmérőjét 3,5 m-ben szabták meg, ebben kellett elférni a repülőgépeknek. További kikötés volt, hogy a gépeket indítás előtt ne darabokból kelljen összerakni, hanem készre szerelve tárolják őket, ezért le- és hátrahajtható részekkel rendelkezzenek. A kialakításnak és a gépenként 4 fős begyakorlott előkészítő személyzetnek köszönhetően a tengeralattjáró felszínre emelkedése után ideális esetben 4-5 perccel ez első bombázó már indítható volt a sürített levegős katapultról. Éjszakai munkához a kézzel kihajtandó részeket gyengén világító festéssel látták el.
A Sen Toku I-400 osztály eredetileg 5 hajóból állt volna, de végül csak az első három egység (I-400, I-401 és az I-402) épült meg. Az osztály első hajóját, az I-400-ast 1944. januárjában bocsátották vízre, és 1944. decemberében már szolgálatba is állították. A hajó 1945 augusztus 27-én Yokosukától 200 mérföldre megadta magát az amerikaiaknak, akik 1946. júliusában elsüllyesztették.
Type J-3
A két egységből álló osztályt (I-7 és az I-8), a KD (Kaidai) osztályból fejlesztették ki, az osztály hajói képesek voltak 1 darab Yokosuka E14Y repülőgép hordozására és indítására, mivel fedélzetükön hangárral és katapulttal is rendelkeztek.
A Junsen Type J-3 hoszzújáratú tengeralattjáró-osztály hajói akár 26.000 km-t is megtehettek egyfolytában tankolás nélkül. Ez igen alkalmassá tette őket mind járőrfeladatokra, mind hosszú távú küldetések végrehajtására. (Az osztály egyik hajója, az I-8-as pl. 1943-ban Franciaország német megszállásakor elhajózott Európába, majd vissza Japánba).
Az osztály első hajóját az I-7-t a Kurei Hajógyárban bocsátották vízre 1935. júliusában és 1937. márciusában állították szolgálatba. Pályafutása 1943. június 22-én ért véget, amikor a Kiska-szigetek közelében súlyosan megrongálta az amerikai USS Monaghan (DD 354) romboló.
Type L4
A japán tengeralattjáró-haderő típusai változatosak voltak, ami a kiforrott stratégia hiányát jelenti. 1941 őszén 63 tengeralattjáró állt a japán flotta rendelkezésére. Ez 11 típusból került ki: ezek közt 14 db 990 tonnás, 1922 és 1926 között gyártott RO-osztályú naszád, amelyeket a brit L-osztály alapján fejlesztettek tovább, meghajtásuk eredetileg Vickers-féle diesel-motor volt. Ezeket az egységeket csak a háború korai szakaszában alkalmazták a harcokban, később kivonták őket a hadműveleti területről és már csak kiképzésre használták őket.
A L4 Type (RO-60 class) kb. az amerikai S-osztálynak felelt meg - kis méret, rövid hatótávolság, elégtelen fegyverzet.