|
|
Post by Michael Wittmann on May 6, 2008 10:37:48 GMT 2
Scharlotte az irodájában ült egy hatalmas tölgyfaasztal mögött. Előtte szigorúan titkos katonai iratok feküdtek. Az asztalon állólámpa, mely tökéletesen bevilágította a kis teret, ahol épp szükség volt rá. Kint már sötét volt, elmúlt este 8 óra is. Scharlotte még mindig dolgozott, bár már kezdett fáradni. Tudta, a Birodalom ügye fontosabb annál, mint hogy Ő 2 órával többet tudjon pihenni. Mindig is elszánt volt és határozott. Hirtelen kopogást hallott. Felkapta a fejét, gyorsan elővette a fiókból a pisztolyát és az asztal lapja alá rejtette. "Tessék!" - szólt határozottan. Az ajtó lassan kinyílt és 2 alak lépett be rajta. Az egyik SS egyenruhát viselt, nagy darab, hátrasimított hajjal. A másik egy civil volt, megtépázott ruházatban, bilinccsel a kezén. Szemei alatt hatalmas monoklik, szája berepedve. Vérzett. Kezeivel törölgette sebét és fejét lehajtva állt a szobában. "Jellemző Kisasszony! Mondták, hogy Maga mindig tovább marad bent, de nem gondoltam volna, hogy idáig is képes dolgozni." - szólalt meg az alezredesi rendfokozattal rendelkező személy. "Herr Stutz vagyok. Hoztam Önnek egy kis feladatot. Ez egy lengyel kém. Embereink Krakkó ostrománál kapták el. A hadtest körül szaglászott. Fogyatékosnak adta ki magát és beszivárgott a táborba. Aztán az egyik altisztnek szemet szúrt, hogy mindig a parancsnoki sátor mellett ül és úgy tűnt, mintha hallgatózna. Átkutattuk a zsebeit és volt nála egy jegyzetfüzet. Ez a kutya mindent leírt, amit hallott. Ki tudja, hogy mennyit jelenthetett belőlük a lengyeleknek. Németül beszél, hiszen megértette az információkat. 3 órát vallattuk, de meg sem nyikkan. Valaki fentről azt az utasítást adta, talán Magácska több eredményt ér el nála. Nekem most mennem kell, már vár a feleségem, ma vacsorázni viszem. A foglyot bevezetem egy másik irodába a folyosó végén. Szedjen ki belőle mindent, amit tud.....és Kisasszony! Ez nagyon fontos!" - azzal kivezette a foglyot a szobából. Scharlotte egyedül maradt. Eltette a pisztolyt. Még mindig kavargott a feje a sok információtól, mikor összeszedte a holmiját és elindult az iroda felé... //Ön jön, Scharlotte!  // |
|
|
|
Post by Scharlotte von Schwendner on May 6, 2008 11:55:11 GMT 2
Este fél hét van és Scharlotte még mindig a fenekén ül tágas, de üres irodájában. Már hozzászokott a látványhoz, fel sem tünik neki, hogy a nap már rég lement. Csupán mikor már kénytelen volt az asztali lámpát felkapcsolni, mert nem látott olvasni.
Az irodában egy asztal, a széke és még egy szék foglal helyet az asztal másik oldalán, valamint egy szekrény, melyben titkos hadügyi és politikai iratok vannak elzárva. Az asztalon dossziék hevernek szigorú elrendezésben, egy lámpa jobb oldalon és egy cserepes virág a bal oldalon. Az életet a teremben csupán ez a növény szimbolizálja.
Végzett egy oldallal, majd úgy dönt egy kis szünetet tart. Odalép az ablakhoz, kinyitja azt és körülnéz. Járó kelök, kutyát sétáltatók, gondtalanok. Minden ami Scharlotte nem. Elövesz egy cigarettát és rágyújt. Bal kezével átöleli karcsú derekát, jobb-ban a dohányárút tartja. Szeretne ö is csakúgy sétálgatni. Üldögélni a parkban. Ilyen dolgokon elmélkedik, miközben végez a cigivel és visszaül az asztalához. Tudja, ö másra hivatott.
Ki tudja hány óra lehet már, mikor kopogtatást hall irodája ajtaján. Tenyereibe temeti arcát, fáradt böre felfrissülésre vágyik. Most nem lehet, nincs rá idö. Az ajtó elött várakoznak. De mikor van idö? Mikor lenne ideje csak saját magára? Jó kérdés. Kihúzza magát, majd behivja az érkezöket.
Az egyik egy magas, domináns férfi. Markáns, hátranyalt hajú SS tiszt. Nem meglepö, más látogatói nem igen vannak. Láthatóan alezredes. Mivel magasabb rangú Scharlotte-nál, igy felugrik, bokáit összecsapja, tiszteleg egy "Heil, Hitler" kiséretében, ahogy azt kell. Ha mondják, hogy "pihenj", visszaül helyére, s meghallgatja öt.
A másik szintén egy férfi, de szakadt, véres ruhában volt. Jól helybenhagyták. *Helyes, csak ha nem német.* Gondolja magában. Bilincs tartja fogságban. Lahajtott fejjel áll, nem néz Scharlotte szemébe. Talán szégyellni valója van? Meglátjuk. Kevés az aki hallgat Scharlotte kezei között. Végighallgatja a jelentést csendben, miközben hol a tisztre, hol a rabra néz. Majd az alezredes kivezeti az irodából. Scharlotte azonnal utánuk indul.
Nincs igazán formában, mert az elmúlt napok eléggé megviselték. Nagyon sokat dolgozott. Dehát mit lehet tenni? Ez a dolga. Jelentést olvasni, irni, jelenteni, kihallgatni. Ezért él. Ezt választotta. De megéri. Nem minden német tiszt jut el odáig, mint ö. Fogadások, ünnepélyek a legelismertebb tisztekkel és politikusokkal. Egyszer még magával, a Führerrel is találkozott. Figyelemre méltó.
Ahogy a keskeny folyosón vonul merev tartással, nem néz körbe, csak elöre. Megannyiszor látta már ezt a kietlen, élettelen, sikátor szerü folyosót. Semmi újat nem tud mutatni neki. Nem sokkal késöbb lépnek be a kihallgatóba. Az alezredes leülteti, vagyis inkább levágja egy székre, majd tiszteleg és kimegy a szobából. Két katona jön be helyette, akik a terem két sarkában állnak meg Scharlotte-val szemben. Ö a szemben lévö széken foglal helyet, és hozat egy kávét az egyikkel.
Hideg tekintete végigsiklik a foglyon. Ridegen és érzelemmentesen szólitja azt meg, miután megkapja kávéját.
- Szóval kém? - hosszú csönd, mely vágja a f*gyos levegöt. - Mi a neve, beosztása és kit szolgál? Mi a feladata? - a nö várja a reakciót. Ha a széken nyomorgó férfi nem szólal meg, nem folytatja ilyen higgadtan. Keményebb eszközökre lesz szükség.
|
|
|
|
Post by Michael Wittmann on May 6, 2008 13:47:57 GMT 2
A rab mereven ült a széken. A bilincs erősen vágta kezeit. Izzadt. A száján lecsorgó vér rászáradt az állára. 7 napja nem engedték aludni, minden éjjel jött valaki, hogy kihallgassa. Egyetlen szó sem hagyta el a száját. Hol verték, hogy alkut ajánlottak neki. Semmi eredménye. Akkor behozták ide a központba, egy irodába, ahol egy feltűnően csinos német Kisasszony veszi kezelésbe. "Hm. Ez igen. Kár, hogy SS egyenruha van rajta...." - gondolta, mikor a folyosón a kihallgató szoba felé mentek. Amikor leültették a székre és a másik német kiment, egyedül maradtak. Egy szempillantás alatt elszállt minden rokonszenve a nő iránt, ahogy az ránézett. Volt valami a tekintetében, amitől minden egyes szőrszála égnek állt. Nem is tudott a szemébe nézni, mert mintha ledöfte volna a nő a szemeivel. Hátradőlt a széken, de abban a pillanatban előre is kellett dőlnie, mert a szék támlája nyomta az eltört bordáit. Felszisszent. A kérdés hallatán - melyet az utóbbi 1 hétben számtalanszor feltettek neki - nem kevés erőfeszítések árán ugyan, de halványan elmosolyodott. "Belőlem aztán nem szedsz ki semmit, kisanyám...! - gondolta magában. Éhes volt, fáradt volt, álmos volt, rá akart gyújtani, maga sem tudta, meddig bírhatja még így, de semmi esetre sem szólalt meg. Tudta, hogy nem szabad semmiféle jelet mutatnia, hogy mit érez, mert ez a vesztét okozhatja....
|
|
|
|
Post by Scharlotte von Schwendner on May 6, 2008 14:31:00 GMT 2
A feltett kérdésre - nem meglepö módon - nem érkezett válasz. Scharlotte csak a fáradság miatt volt türelmetlen. Egyébként egészen jól viseli az ellentmondást és a hallgatást. Volt már olyan eset, hogy öt órán keresztül ugyanazt kérdezte és a kihallgatott fél anniyra felidegesitette magát, hogy végül elárulta.
Nos, ma este semmiféleképpen sem lesz képes öt órán keresztül ugyanazt ismételgetni. Minél elöbb szeretne végezni. Ahogy végignéz a férfi nem érti, hogy miféle fogyatékossággal tudta átverni a németeket. Hisz, ha eltekintünk a vértöl és a zúzódásoktól egy kisportolt embert láthatunk.
Megkérdezte mégegyszer, hogy ki ö, hol szolgál és mi a feladata. Válasz nincs. *Szépen kiokitották. Na, majd meglátjuk mekkora legény ez a mi kémünk.* Belekortyolt a kávéjába, majd rágyújtott egy cigarettára. Feltünt neki, hogy a vele szemben ülö férfi tekintete most a nö kezére siklik, ahol a cigit tartja. Igy még nagyobb élvezettel fújja ki a füstöt. Csak, hogy mutassuk ki a felsöbbrendü. Persze, nem csak ezen múlik.
A percek olyan lassan telnek, mintha az idö állt volna meg. A fogoly hátradöl, majd fájdalmas hang kiadása után újra elöre. *Csak nem fáj valamid? A családod bizonyára hiányol. Kár, hogy soha többé nem látod öket.* Gondolta magában mosolyogva. Még egy korty káve, a kérdés ugyanaz. Válasz nincs, csak egy apró mosoly. Felháboritó. Mit képzel? Szorult helyzetében még neki áll nevetgélni is. *Nevess csak, te szerencsétlen, nem sokáig fogsz még.*
- Semmi nem szeretne elmondani nekem? - kérdi, s enyhén elörehajol, majd feláll. Láthatod karcsú, magas testét, miközben a teremben sétáltatja hosszú lábait. Szöka haja szoros kontyba fogva, melyen tiszti fejfedöje foglal helyet. Bólint egyet, majd a töle jobb oldalt álló örhöz intézi szavait.
- Vágják le az ujjait. - a töle baloldalt lévö ör már ugrott is lefogni a rabot. A mésik elöhúzott egy kést zubbonya alól.
- Melyiket, hadnagy? - kérdezte, majd odalépett a széken ülöhöz, akinek már az asztalra szoritotta a másik ör az egyik kezét.
- Egy kis fantáziát, katona! - szemei szikrát szórnak. Nem is csoda, hogy hagytak egy ilyet beszivárogni a táborba. Ha Németország összes katonája ilyen figyelmetlen és kreativitás szegény könnyen elhitette velük, hogy fogyatékos. Egyáltalán ki hitte el neki, hogy az? Jó ég, hol az ember esze? - Természetesen azokat, melyekkel ir! Gyerünk! - normális esetben egy nö ilyen kényes, undoritó helyzetben kimenne a szobából, vagy legalábbis elfordulna. Nos, Scharlotte-ról van szó. Ö ezt élvezi. Aki nem engedelmeskedik az szenvedjen. Ez természetes. Ahogy a kiválasztódás. Az erösebb marad életben, a gyengébb elpusztul.
A fogoly kétségbeesett pillantást intézett a nönek, s az örok irányába is. Innen már nincs visszaút. A katona késével szép lassan, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzon vágta le annak mutató ujját. A rab orditott fájdalmában, s a vér elöször az asztalon végig, majd le a földre csorgott. Ezután következett jobb kezének középsö ujja. Erösen szritották az asztalhoz a kzét, moccani sem tudott. Scharlotte pedig csak nézte, és gyönyörködött. Fel sem merül benne, hogy hibát követ el, mégis csak egy ember. Na, de milyen ember az, aki nem német, és ráadásul még aruló is? Az alsóbbrendüvel úgy is kell bánni. Nem érdemel könyörületet, sem tisztességes bánásmódot.
- Elég! - kiabált az örökre. Azok elengedték és visszaálltak helyeikre. A fogolynak folytak könnyei, s rezgett a keze, ahol már csupán csak három ujj diszelgett. A maradék kettö az asztalon hevert. Scharlotte visszaült helyére. Belekortyolt kávéjába és hallgatta, ahogy a vele szemben ülö férfi fájdalmasan tapogatja nemrég elvesztett végtagjainak helyét.
- Mégegyszer megkérdezem. - hangja fagyos, rideg, ahogy azt már megszoktad. Miért is lenne változás? Nem érdekli öt egy semmirekellö lelki világa. - Mi a neve, beosztása, kit szolgál, mi a feladata? - ha nem érkezik azonnal válasz, a férfi többi ujjait is elveszti. Ha igen, akkor megkiméli azokat. Egy újabb korty kávé és már a férfi felé is tekint. - Nos?
|
|
|
|
Post by Michael Wittmann on May 7, 2008 10:08:25 GMT 2
A rab iszonyú kínokat élt át. A két levágott ujja az asztalon hevert, s mikor rájuk nézett, fájdalmát maga a látvány megkétszerezte. Szemei kidülledtek, véreresek voltak miközben torkaszakadtából ordított. Mikor ide behozták, még nem tudta, hogy magával az ördöggel kell beszélgetnie. Sok mindent átélt már. Végignézte, ahogy a családjára ráomlik a házuk Krakkóban. Előtte csak irodistaként dolgozott a katonai hírszerzésnél, de a családjának halála után neki már mindegy volt. Azonnali bevetésre jelentkezett, de a németek kiszúrták. Most itt van, és majd beleszakad a fájdalomba. "Szorítsák eeeeel a karom!!!!" - ordította. A fogoly tudta, jobb lesz válaszolnia, mert ha nem... "Ezek itt fogják végignézni, ahogy elvérzem. Először csak elsápadok, aztán egyre gyengébbnek érzem magam, minden tagomból lassan elszáll az élet, majd bágyadtan előreborulok és soha többé nem kelek fel...." - gondolta. Beletelt vagy fél percbe, nomeg kb. 1 liter kifolyt vérbe, míg válaszolt. "Tomasz Siviecki....katonai hírszerzés....Krakkó....! Amit nálam találtak, mindent továbbítottam....meg még....mást is...!" - felelte Tomasz. "Maguk, németek...olyan ostobák....nem figyelnek a hadtestre....." - nyögte. Tomasz érezte, hogy ereje fokozatosan elhagyja. "Egy kisebb egységünk támadásra készül a hadtest ellen. Az utánpótlás vonalait akarják elvágni.....kb. 20-an lehetnek.....de lehet, hogy már késő....én már úgyis....meghalok....nem tudják megakadályozni....!" - felelte Tomasz és feje előrebicsaklott a gyengeségtől. Már alig pihegett. Scharlotte tudta, hogy ez még mindig kevés. Meg kellett tudnia a támadás időpontját és pontos helyét.....
|
|
|
|
Post by Scharlotte von Schwendner on May 7, 2008 11:17:21 GMT 2
A hosszú várakozásnak meglett a gyümölcse. A rab beszélni kezdett. Igazából Scharlotte nem tudja elképzelni, hogy egy kém, hogyan adhatja ki magát ilyen könnyen? Valószinüleg tisztában van vele, hogy innen élve úgysem kerül ki, vagy ha élve is, akkor egy táborba kerül, vagy börtönbe. Az meg rosszabb a halálnál. Scharlotte azon elmélkedik, hogy néhány levágott ujjért elárlná-e a Führert. Nem biztosan nem. De ez egy hitvány féreg. Azt hitte, ha kemény legényt játszik, megdicséri és elengedi. Szerencsétlen hülye.
- Mi az, hogy ostobák? - visitotta a férfi arcába. Felháboritó még a gondolat is. - Odafigyeljen mit beszél, még mindig megfogyatkozhatnak a végtagjai, és ez alatt nem csupán az ujjait értem! - Zengett a terem haragjától. Az egész szoba vérben úszott. *Áh, csak a szokásos.* Könyveli el magában. Megköszörüli torkát, megfájdult egy picit az ordibálástól. Higgadtan folytatja. Minek idegeskedni? Felesleges. Nemsokára már az utcán fog haza felé sétálgatni.
- A rajtaütés pontos helye és ideje! - jelenti ki, ebböl a Tomasz nevü fogoly arra következtethet, hogy vagy megmondja, vagy más testrészei is bánni fogják. Úgysem válik semmi a hasznára. Visszaül kényelmetlen székébe és szigorúan Tomasz szemébe néz. Könnyek csorognak arcán a fájdalomtól. Elnyögi a választ néhány hosszú másodperc után.
Scharlotte elégedetten bólint, feláll, az ajtóhoz lép, majd az egyik örhöz intézi szavait.
- Löjjék hátba, majd azt mondjuk menekülni akart! - hangja rideg és érzelemmentes. Kilép a szobából, magára csuklya az ajtót és irodája felé veszi az irányt. Néhány lépés után hallja a pisztoly dörrenését, majd egy élettelen test földre rogyását. Belép irodájába és mintha mi sem történt volna leakasztja a fogasról kabátját. Felveszi, bepakol néhány iratot a táskájába, majd elcsapja az asztali lámpát. Ennek a napnak is vége. Hazamehet.
|
|
|
|
Post by Michael Wittmann on May 7, 2008 11:53:21 GMT 2
Másnap reggel nyolc óra. Scharlotte, mint mindig, ma is pontosan érkezett meg az irodába. Éppen hogy leült az íróasztalhoz, már kopogtak is az ajtaján. "Tessék!" - mondta határozottan. Az ajtón Herr Stutz lépett be. "Szép munka, Kisasszony! Nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan megtöri a kutyát. Azonban a megszerzett információk alapján további fejtörést okozott nekünk. A Führer úgy határozott, hogy azonnal Krakkóba kell utaznia, hogy ezt a kis...hm...hogy is mondjam....akciót megakadályozza. A Führer látta hatékony munkáját, sőt, emlékezett is Önre. Egyszer már találkoztak. Kifejezetten Önt kérte az akció végrehajtására. Természetesen adunk Ön mellé 10 katonát, nem egyedül kell mennie. Holnap hajnalra legyen készen. Önért küldünk egy autót, ami majd kiviszi a reptérre. Csapatával csak a helyszínen találkozik. Van kérdése?" - kérdőn nézett Scharlotte-ra...
|
|
|
|
Post by Scharlotte von Schwendner on May 7, 2008 12:25:48 GMT 2
Nem túl sokat aludt az elmúlt éjjel. Késön ért haza, talán már tiz óra is lehetett, amikor elhagyta az épületet. Hazasétált, és közben azon gondolkodott, hogy vesz egy új függönyt a hálószobába. *Egy rózsaszint, azt hiszem az lesz a leg célszerübb.* Ahogy hazaért, körülnézett üres lakásában, nem tölti be a teret semmiféle hang. Elszomorodik kissé, majd zuhanyozni megy. A haját is megmossa. Aztán lefekszik aludni. Ma nincs kedve olvasni, talán majd holnap.
Reggel hat harminckor csörög az ébresztöóra. Nem lakik messze a munkahelyétöl, csupán néhány utcára. De mindennap idöben érkezik. Nem szeret elkésni. Az olyan lenne, mintha nem fésülné meg az egész haját, csak a végeit. Felölti egyenruháját, miközben a megsárgult függönyét bámulja. *Visszataszitó! Muszáj vennem egy újat. Ma munka után...* Elmélkedik, aztán az jut eszébe, hogy ki tudja a boltok meddig vannak nyitva, nincs ideje vásárolni, igy azt sem tudja egyáltalán lesz-e üzlet, ami nyitva van, amikor ö eljön a munkából. Leül a szépitkezö asztalához, és a tükör elött olyan szorosra húzza kontyját, hogy szinte az arcán is látszik. Nem szabad, hogy laza legyen. Az nem megengedhetö.
Fél nyolckor indul el otthonról magára hagyva a magányos lakást. A reggeli friss levegö mindig jót tesz neki. Felébreszti. És a börét is selymesebbé teszi. Az emberek jönnek-mennek. Fellökik egymást, majd bocsánatot kérnek és együtt nevetnek. Hát igen, a gondtalan ember igy tesz. Ha Scharlotte-t fellöki véletlenül valaki, akkor már arra gyanakszik, hogy vajon melyik ország kémje zsebelte ki, vagy szorit oldalához pisztolyt.
Mereven, kihúzott háttal lépdel az utcákon át. Nem sokkal késöbb már be is lép a hatalmas kapun. Felmegy a második emeletre az irodájához. Amint belép, felakasztja kabátját a fogasra, ahogy minden reggel. Megfogadja, hogy ma elöbb végez a munkával, mint minden reggel. Aztán sosincs belöle semmi. Néhány lépés és már az asztala mellett áll, táskáját ráhelyezi a lapra és elöveszi a tegnap hazavitt iratokat. Leül, hogy tovább tanulmányozza öket.
Kopogtatás. Kiveszi pisztolyát a jobb felsö fiókból és az asztal alatt határozottan az ajtó felé irányitja.
- Tessék! - azól ki. Nyilik az ajtó. A tegnapi tiszt lép be azon. Gyorsan elteszi pisztolyát. Felugrik, szalutál. Ahogy azt kell. Herr Stutz megdicsérte az elvégzett munkájáért. Olyan volt, mint egy láthatatlan vállon veregetés. Jól esett a nönek.
- Köszönöm a dicséretet, Herr Stutz! Ez csak természetes, ez a munkám! - halvány mosoly sem húzódik arcára. Nem mutathatja ki, mennyire örül a dicséretnek. El sem akarja bizni magát. Hisz az alezredes bizonyára nem azért jött be korán reggel az irodájába, hogy gratuláljon neki. Valószinüleg más oka lehet.
Herr Stutc elhadarta Scharlotte új feladatát, melyet magától a Führertöl kapott. *Micsoda megtiszteltetés! Pont rám gondolt? Hát emlékszik rám? Pedig már olyan régen volt, hogy bemutattak neki azon a fogadáson. Biztos a szakmai sikereim ütötték meg a fülét.* Futottak át a gondolatok agyában a másodperc töredéke alatt. Igy már a kérdésre felkészülten tudott felelni.
- Nincs, Herr Stutz! Minden világos! - válaszolta, majd eszébe jutott a függöny. *Ez legyen a legkisebb gondod, Lotte! Krakkóba utazhatsz. Ezzel foglalkozz, ne mással!* Hangja méd saját fejében is parancsoló és kemény. Még sosem volt Németországon kivül. Bár most sem kéjutazásra készül, de azért izgalommal tölti el a gondolat, hogy átlépi a határt. Krakkóban leszámol a lázadókkal, körülnéz, esetleg van-e még nyoroéknak álcázott kém és már jön is haza. Aztán elmegy venni egy függönyt.
|
|
|
|
Post by Michael Wittmann on May 8, 2008 9:59:59 GMT 2
Hajnali fél ötkor arra lett figyelmes, hogy egy autó áll meg háza előtt és egy német egyenruhába öltözött tisztiszolga száll ki belőle sietősen, majd a kapualj felé igyekszik. Lotte már készen volt. 1 percen belül már az autóban ült. A repülőtérre kiérve az autó számos katonai gép előtt ment el, melyeken még látszott, hogy a napokban gurultak ki a szerelőszalagról. Sehol egy rozsdafolt, karcolás, vagy sérülés. Mikor az autó megállt egy nagyobb fajta utasszállító gép mellett, a tisztiszolga fontoskodva ugrott ki és a kocsit megkerülve nyitotta ki Scharlotte oldalán az ajtót. Miközben kiszállt, a tisztiszolga megszólalt: "Kellemes utazást és sikeres küldetést kívánok, Kisasszony." - azzal visszaült a kocsiba és már ott sem voltak. Scharlotte nagy levegőt vett, majd beszállt a gépbe...
//Ezennel ezt a topikot lezártam, nyitok Neked 1 újat Krakkónál.//
|
|
