Post by Adolf Hitler on Oct 21, 2007 12:22:24 GMT 2
Az 500-as években a népvándorlás zűrzavara elől egyre többen menekültek a lagúnák szétszórt szigeteire, ahová már nem ért el a szárazföldet meghódító lovas népek tényleges hatalma. A letelepültek itt halászattal és sólepárlással keresték kenyerüket, korszerűen művelték szigeteik földjeit és vezetőiket, a tribunokat maguk választották.
Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vízét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20-30 családból kerültek ki. E különös közösség állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie
A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, az első dózsét s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az arengo döntötte el, de a főnökök már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján.
Eközben a város tengeri hatalommá fejlődött: a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek. 827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból, ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát.
A 10. században az állam irányítását a Nagytanács vette át; a dózse mellé 6 tagú testületet állítottak, a signoriát, az igazgatási teendőket a procuratorok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el.
A Keletrómai Birodalom a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204-ben ejtette, mikor a 90 éves Enrico Dandolo a keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei-tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került.
A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő- és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen.
A zsákmány felébresztett a másik hajósállam, Genova irigységét, amely eddig eredményesen kereskedett Bizánccal, és telepei a Krím-félszigetig értek. Velence kisemmizte társait, s ezzel megkezdődött a két tengeri köztársaság több mint 100 évig tartó háborúja, melyben végül Genova vesztett. Az 1400-as években így Velence hatalma a tetőfokára hágott: 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1 400 000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén megszerezte a viruló Ciprusi Királyságot. Jogara alá hajtotta Észak-Itália valamennyi gazdag városát, s még Miksa német-római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedését is sikerült saját javára fordítania.
A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek:
mikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570-ben a törökök elfoglalták Ciprust is.
több csapás érte a várost: két tűzvész: 1574-ben és 1577-ben, illetve 1575-ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyedrészét elpusztította), majd 1630-ban egy újabb járvány 40 000 ember életét követelte.
E csapások megtörték a Velencei Köztársaságot, s a 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Mikor a törökök 1718-ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait.
Az elöregedett köztársaságot Napóleon, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797-ben a Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szent Márk téren nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet, s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet. A franciák mégis megszállták a várost. Napóleon előbb az osztrákoknak engedte át, majd az Olasz Királysághoz csatolta, bukása után a város ismét az osztrákokhoz került. 1848-ban itt is volt népfelkelés: Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot, de Radetzky marsall elfoglalta a várost.
Velence csak 1866-ban csatlakozott az Olasz Királysághoz. Ezer éves hatalmának vége, ma már inkább a művészek és a turisták városa.
Néhány száz év alatt a primitív közösség már nagyobb egységbe tömörült, a szigetek benépesültek, kénytelenek voltak a lagúnák rovására terjeszkedni, feltöltve azok vízét a behordott földdel, ideszállított kövekkel. A szigetek közti szorosok csatornákká kezdtek szűkülni, a mai városközpontban, a Rialto szigeten kialakult a város magja. A lakosság osztályokra kezdett tagozódni. A halászok és hajósok élénk kereskedelmi forgalmat teremtettek a Lombardiai-síkság és a szemben fekvő dalmát partok között, gazdag kereskedődinasztiák nőttek fel. A szigeteket kormányzó tribunok rendszerint a legtekintélyesebb 20-30 családból kerültek ki. E különös közösség állandó hadakozásra kényszerült az isztriai és dalmát kalózokkal szemben, s emellett hol a frank Kis Pipin király, hol a ravennai bizánci császári helytartóság ellen kellett védekeznie
A közös érdekek szorosabbra kovácsolták a szigetek közösségeit, a communákat, tribunjaik 697-ben közös vezetőt választottak, Paulicius Anafestust, az első dózsét s ezzel megkezdődött a Köztársaság 1100 évig tartó külön élete. A főbb kérdéseket eleinte a népgyűlés, az arengo döntötte el, de a főnökök már kezdettől fogva szilárdan a patrícius családok voltak. A következő századokat a hatalomért folyó éles harcok jellemezték a patríciusok és a dózsék között, 150 év alatt 20 dózse fordult meg Velence trónján.
Eközben a város tengeri hatalommá fejlődött: a 9. században kereskedelmi kapcsolatai már a Keletrómai Birodalom egész területét behálózták, sőt az arab államokra is kiterjedtek. 827-ben hazahozták Szent Márk evangélista hamvait Egyiptomból, ő és szárnyas oroszlánja azóta Velence szimbólumává nőtt, maga az állam Szent Márk Köztársaságnak nevezte magát.
A 10. században az állam irányítását a Nagytanács vette át; a dózse mellé 6 tagú testületet állítottak, a signoriát, az igazgatási teendőket a procuratorok, az igazságszolgáltatást egy 40 tagú testület látta el.
A Keletrómai Birodalom a normannok ellen nyújtott segítség fejében 1080-ban egész Dalmáciát és Isztriát Velence birtokába adta. A város igazi felvirágzását azonban mégis a keresztes hadjáratok hozták meg. Velence növekvő hatalmi súlyát mutatja, hogy a pápa és a német-római császár küzdelmében III. Sándor pápát segítette győzelemre. A város legnagyobb zsákmányát 1204-ben ejtette, mikor a 90 éves Enrico Dandolo a keresztes lovagokkal megegyezve meghódította Konstantinápolyt. A kereskedelmi jogot ekkor Velence kapta meg, gyarmataivá váltak az Égei-tenger szigetei Krétával együtt. Bizánc számtalan kincse a városba került.
A régi város bizonytalan talajra épült faházait időszakonként óriási tűzvészek pusztították el. A gazdaggá vált Velencében kő- és márványépületeket emeltek helyükbe a talajba sűrűn vert cölöpök ezrein. A dalmát partok tölgyei és fenyvesei mellett Libanonból hoztak cédrusokat, hogy a középkor legpompásabb városa felépülhessen.
A zsákmány felébresztett a másik hajósállam, Genova irigységét, amely eddig eredményesen kereskedett Bizánccal, és telepei a Krím-félszigetig értek. Velence kisemmizte társait, s ezzel megkezdődött a két tengeri köztársaság több mint 100 évig tartó háborúja, melyben végül Genova vesztett. Az 1400-as években így Velence hatalma a tetőfokára hágott: 45 csatahajóval és gályáival a tengerek urává vált, állami bevétele 1 400 000 arany volt. Egy szép patríciuslány házassága révén megszerezte a viruló Ciprusi Királyságot. Jogara alá hajtotta Észak-Itália valamennyi gazdag városát, s még Miksa német-római császár és a pápa nagyhatalmi vetélkedését is sikerült saját javára fordítania.
A háttérben azonban már sokasodtak azok a tényezők, melyek Velence hanyatlásához vezettek:
mikor a törökök elfoglalták Konstantinápolyt, a Kelettel kiépített kereskedelmi kapcsolatok meglazultak, majd 1570-ben a törökök elfoglalták Ciprust is.
több csapás érte a várost: két tűzvész: 1574-ben és 1577-ben, illetve 1575-ben szörnyű pestisjárvány tizedelte meg a lakosságot (negyedrészét elpusztította), majd 1630-ban egy újabb járvány 40 000 ember életét követelte.
E csapások megtörték a Velencei Köztársaságot, s a 17. század során már világossá vált, hogy a tengeri forgalom az óceánokra tolódott, ahol más hatalmak szerezték meg a vezetést. Mikor a törökök 1718-ban Görögország visszavételére indultak, Velence végleg elvesztette gyarmatait.
Az elöregedett köztársaságot Napóleon, a forradalom tábornoka eltörölte: 1797-ben a Nagytanács azzal vélte menteni a menthetőt, hogy feloszlott és hatalmát átadta a népnek, a Szent Márk téren nagy ujjongás közben elégették az Aranykönyvet, s leverték a feljelentések bedobálására szolgáló oroszlánfejet. A franciák mégis megszállták a várost. Napóleon előbb az osztrákoknak engedte át, majd az Olasz Királysághoz csatolta, bukása után a város ismét az osztrákokhoz került. 1848-ban itt is volt népfelkelés: Manin Daniel vezetésével kikiáltották a Köztársaságot, de Radetzky marsall elfoglalta a várost.
Velence csak 1866-ban csatlakozott az Olasz Királysághoz. Ezer éves hatalmának vége, ma már inkább a művészek és a turisták városa.
