Post by Winston Churchill on Nov 17, 2007 12:44:48 GMT 2
A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (németül: Nationalsozialistische Deutsche Arbeiterpartei kiejtése✩, röviden NSDAP), ismertebb nevén a náci párt német politikai párt volt, amely 1933 és 1945 között vezette Németországot, kirobbantotta a második világháborút és végrehajtotta a holokausztot.
A náci (Nazi) kifejezés a német „Nationalsozialist” (nemzetiszocialista) szó rövidített alakjából származik. A párt Adolf Hitler vezetésével jutott hatalomra 1933-ban, fõleg a németek militarizmusára és az I. világháború utáni megaláztatások miatti revansvágyra apellálva. Az NSDAP hatalomra jutása után totális diktatúrát vezetett be, és megalapította a Harmadik Birodalmat. A NSDAP volt az egyetlen legális politikai erõ a náci Németországban a Weimari köztársaság bukása után (1933)-tól a második világháború végéig, 1945-ig, amikor Németország elvesztette a II. világháborút.
Az NSDAP elveibõl és tetteibõl egy új politikai ideológia, a nácizmus alakult ki. A világháború után a pártot betiltották, vezetõit pedig a nürnbergi perek keretében emberiségellenes bûntettekért ítélték el.
Eredeti neve Német Munkáspárt (DAP) volt. A bajorországi Münchenben alakult párt egyike volt az akkor létezõ számos szélsõjobboldali pártnak. A párt kiemelkedése a többi kis politikai csoport közül akkor kezdõdött, mikor Adolf Hitler belépett a pártba, és tehetséges vezérszónoknak bizonyult. Hitler elõször hadsereg ügynökeként került kapcsolatba a DAP-val. Mikor megismerkedett annak politikai elképzeléseivel, eldöntötte, hogy belép (1919).
A DAP-t ekkor még Anton Drexler vezette. A párton belül Adolf Hitler felemelkedését a szónoklatai által szerzett népszerûsége és Ernst Röhm (müncheni szabadcsapatok századosa) „rohamcsapata” biztosította, aki ekkoriban még teljes mértékben támogatta Hitlert. Hitler szerepe olyan gyorsan nõtt, hogy 1920. február 24-én már õ terjesztette elõ a párt programját, amiben már ekkor szerepel a zsidók állampolgári jogainak megvonása, és az ekkor szélsõjobboldali körökben általánosan elfogadott nézet, miszerint követelték a versailles-i békeszerzõdés felmondását.
Szerepének növekedését jelezte, hogy a DAP az õ kezdeményezésre vette fel a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt nevet. Ezután a párt szinte a párton belüli korlátlan jogkörrel ruházta fel, amivel a párt vezére (Führer) lett, így innentõl nem tartottak szavazásokat, Hitler szava döntött minden kérdésben (1921. július 29.) Ekkor jött létre a SA (Sturmabteilung – Rohamosztag) ami a párt elsõ fegyveres szervezete, bár ekkor még „Torna és Sportrészleg” fedõnévvel szerepelt. Vezetõi az eddig is hasonló feladatokat ellátó Ernst Röhm és Hermann Göring voltak.
1923-tól a pártban már egyértelmûen az a szemlélet uralkodott, hogy a hatalom megszerzésének módja a fegyveres puccs. Ennek jegyében innentõl állandósultak az utcai provokációk, amik elsõsorban a baloldali szervezetek, fõleg a kommunisták ellen irányultak. A párt gyûlésein is mindennaposak voltak a verekedések. Közben Hitler támogatókat szerzett a vezetõ körökbõl, akik anyagi és politikai alapot biztosítottak a párt mûködéséhez.
Ez a folyamat novemberben érte el a végkifejletét egy sikertelen puccskísérletben (sörpuccs), amelynek célja a bajor kormány megbuktatása volt (az országban ekkor az állandó provokációk miatt rendkívüli állapot volt érvényben). A puccs során Hitler az SA segítségével letartóztatta Kahr bajor miniszterelnököt, de célját a hadsereg közbelépése miatt nem érte el.
Hitlert ezután hazaárulás vádjával bíróság elé állították, de az általános közhangulat és kapcsolatai miatt alig 9 hónapos börtönbüntetést kellett letöltenie. Ezalatt írta meg könyvét a Mein Kampf-ot, ami a párt ideológiai alapjait biztosította a továbbiakban.
A pártot elvileg betiltották, de a weimari köztársaság gyengesége miatt már az 1924-es választásokon is elindult. Ez jelezte a párt új irányvonalát is, miszerint a hatalmat a továbbiakban puccs helyett választások útján kívánták megszerezni. 1929-ig kiépítették országos szervezetüket és bár a 1924-es és 1928-as választásokon csak néhány százaléknyi szavazatot kaptak, a taglétszámuk egyre nõtt, és megalakult a másik fegyveres csoportjuk, ami elitalakulat jelleggel a párt és a Führer személyes védelmét látta el. Neve ennek megfelelõen Schutzstaffel (SS; védõosztag) lett. Tovább növelte a párt erejét, hogy egyre jelentõsebb tõkés csoportok támogatását élvezték. Bár a választási eredményei miatt ekkor még nem volt meghatározó politikai erõ, de többen már ekkor felismerték a veszélyt, amit a náci párt a fennálló rendre jelentett, így a kommunisták is, akikkel továbbra is rendszeresek voltak az utcai összecsapásaik.
1929 fordulópont volt a párt történetében is. A gazdasági válság és az állandósult utcai munkás összecsapások – amelyek egyik fõ provokátora továbbra is az SA – és tüntetések miatt az elkeseredett, kiábrándult és megfélemlített tömegek egyre nagyobb számban álltak a NSDAP mögé.
A válság eredményeképpen 1930-ban megbukott a szociáldemokrata kormány. A helyzet stabilizálására bevezették az elnöki kormányzást, és választásokat tartottak, amin az NSDAP elsõ jelentõsebb eredményét érte el. A képviselõi helyek 18%-át szerzte meg, ezzel a második legjelentõsebb politikai erõvé vált. Ezután Hitler és pártja szövetséget kötött a vezetõ tõkésekkel (Harzburgi Front; 1931). A válság elmélyülése miatt újabb választást tartottak. Bár a lakosság teljes létbizonytalanságban élt és a munkanélküliség tömeges méretûvé vált, a NSDAP mégis több tízmillió márkát volt képes költeni a választási kampányára a támogató vezetõ gazdasági elitnek köszönhetõen. A programjuk nem változott nyíltan antiszemita, antikommunista volt, és a fennálló demokratikus rend megdöntését tûzte ki célul, ez egyben a versailles-i békeszerzõdés semmibe vételét is jelentette. Ezt további demagóg ígéretekkel egészítették ki.
Az eredmény nem maradt el: ekkor a képviselõi helyek 38%-át szerezték meg, amellyel a legnagyobb párttá váltak. Viszont a gyõzelem nem volt egyértelmû, mivel a jelentõs erõvé érõ kommunisták és a még mindig erõs szociáldemokraták együtt képesek lettek volna ellenzékbe szorítani a náci pártot, de a munkáspártok összefogása elmaradt, így a politikai válság tovább tartott. Megoldásként az akkori miniszterelnök, Papen, akit Hindenburg köztársasági elnök nevezett ki, egy jobboldali koalíció tervét vázolta fel, ahol az NSDAP és a Centrumpárt alkotná a kormányzó erõt. Hindenburg végül, jobb meggyõzõdése ellenére, a kormányválság lezárásának érdekében, elfogadta ezt a javaslatot. Így 1933. január 30-án Hitler lett a kancellár és alakított kormányt, igaz, ekkor még a weimari alkotmány keretei között.
Hatalmon a NSDAP továbbra is erõszakos politikát folytatott, és a Reichstag épületének felgyújtása után (az alkotmányos rend elleni támadásnak beállítva) korlátozták a polgári és szabadságjogokat. Ezután megkezdõdtek politikai tisztogatások és leszámolások a párt (értsd: Hitler) belsõ és külsõ ellenfeleivel.
Hitler viszonya Röhmmel eddigre megromlott. Ennek egyik oka volt, hogy Röhm szerette volna, ha a Birodalom hivatalos hadserege az SA lett volna, viszont ez a vezetõ katonai körök ellenkezését váltotta volna ki. Hitler nem kockáztatott egy esetleges puccsot, ezért ellentét alakult ki a pártvezetésen belül.
„Megoldásként” Hitler 1934. június 30-án éjszaka („hosszú kések éjszakája”) egy Rajna-vidéki épületben tartózkodó SA vezetõket álmukból felverte, Münchenbe szállítatta és kivégeztette. Röhm „kegyelmet” kapott és saját kezével végezhetett magával. A külsõ politikai ellenfelekkel a különleges hatalommal felruházott Hitler gyorsan és igen erõszakosan bánt el, a NSDAP-n kívül minden pártot betiltott.
Azonban minél inkább behálózta a náci párt a német társadalom minden területét, a tényleges pártszervezet annál inkább elvesztette a jelentõségét a rezsim hatalmi struktúrájában. Hitler uralma erõteljesen személyközpontú maradt és alárendeltjei, mint pl. Himmler és Goebbels hatalma sokkal inkább az õ kegyeitõl, szándékainak megfelelõ értelmezésétõl függött, mintsem a pártban elfoglalt pozíciójuktól. A sztálini idõk Szovjet Kommunista Pártjától eltérõen az NSDAP-nak nem volt tényleges vezetõ testülete vagy meghatározott döntéshozatali mechanizmusa, mint amilyen a kommunisták pártkongresszusa vagy központi biztottsága volt. Formálisan Hess által vezetett pártkancellária irányította a pártot, ám tényleges befolyása nem volt, mivel maga Hess is csekély jelentõségû figura maradt. Miután 1941-ben egy félresikerült békekötési kísérlet céljából Nagy-Britanniába repült, Martin Bormann követte tisztségében. Vele nyerte el a pártkancellária régebbi hatalmát, legfõképpen azért, mert maga Hitler támogatta és politikai titkáraként alkalmazta Bormannt. A rendszerben a tényleges hatalmat Hitler titkársága, a Himmler vezette SS és Goebbels propagandaminisztériuma gyakorolta.
Vezetõ párttagok:
Adolf Hitler (1889–1945)
Heinrich Himmler (1900–1945)
Joseph Goebbels (1897–1945)
Rudolf Hess (1894–1987)
Hermann Göring (1893–1946)
Joachim von Ribbentrop (1893–1946)
Martin Bormann (1900–1945)
Baldur von Schirach (1907–1974)
Hans Frank (1900–1946)
Ernst Röhm (1887–1934)
Erich Ludendorff (1865–1937)
További párttagok:
Adolf Eichmann
Albert Forster „Gauleiter” és teljhatalmú megbízott Gdañskban (Danzig).
Alfred Rosenberg a nevelés- és iskolaügyért felelõs birodalmi meghatalmazott
Hjalmar Schacht a „Reichsbank” elnöke, gazdasági miniszterként a „Mefo-váltó” megteremtõje.
Walter Schultze a német Vöröskereszt elnöke
Albert Speer építész
Edmund Veesenmayer Hitler teljhatalmú magyarországi megbízottja
Ernst Freiherr von Weizsäcker Richard von Weizsäcker édesapja, Joachim von Ribbentrop külügyminiszteri államtitkára
Gerhard Beil, 1986-1990 között az NDK külkereskedelmi minisztere
Wernher von Braun, az Amerikai Egyesült Államok holdutazás-programjának vezetõje
Karl Carstens
Arnold Gehlen, konzervatív filozófus és szociológus
Hans-Dietrich Genscher, 1974-1992 között az NSZK külügyminisztere
Heinrich Harrer, hegymászó es geográfus-kutató (életét a "Hét év Tibetben" c. film dolgozta fel)
Walter Jens, baloldali liberális irodalomtörténész, író
Herbert von Karajan, karmester
Kurt Georg Kiesinger 1966-1969 között az NSZK miniszterelnöke, kancellár
Konrad Lorenz osztrák Nobel-díjas (1973)
Walter Scheel, 1974-1979 között az NSZK államelnöke
Oskar Schindler, nagyvállalkozó
Carl Schmitt, konzervatív államügyesz, jogfilozófus
Hans Ernst Schneider Hans Schwerte néven irodalomtörténész
Gerhard Schröder 1953-1969 között az NSZK kereszténydemokrata minisztere (nem azonos Gerhard Schröder kancellárral)
Fritz Thyssen nagyvállalkozó
Kurt Waldheim 1986-1992 között Ausztria államelnöke
Mottók, szlogenek, kifejezések:
Sieg Heil! Sieg Heil! Sieg Heil!
„Szent a gyõzelem!” (Egy idõben a Wehrmachton belüli köszönés is volt)
Ein Volk, ein Reich, ein Führer!
„Egy nép, egy birodalom, egy vezér!”
Deutschland, erwache!
„Németország, ébredj!” (Dietrich Eckart mûveként ez volt a címe egy népszerû náci dalnak, és számos propagandaplakáton is megjelent)
Meine Ehre heißt Treue
„Hûségem a becsületem" (Az SS jelmondata)
Die Juden sind unser Unglück!
„A zsidók a mi szerencsétlenségünk!”
Lang lebe unser ruhmvoller Führer!
„Sokáig éljen dicsõ vezérünk!”
Heute Deutschland, morgen die Welt!
„Ma Németország, holnap a világ!”
Die Deutschen immer vor dem Ausländer und den Juden!
„A németek mindig elõbbrevalók a külföldinél és a zsidóknál!”
Sicher ist der Jude auch ein Mann, aber der Floh ist auch ein Tier
„Természetesen a zsidó is ember, de a bolha is állat”