Wehrmacht

[Winston Churchill]

A Wehrmacht (szó szerint kb. véderõ) a III. Birodalom fegyveres erejének megnevezése volt 1935-tõl, a sorkatonaság bevezetésétõl, 1945-ig. Ezt megelõzõen a hivatalosan használt név a Reichswehr, ez után pedig a Német Szövetségi Köztársaságban Bundeswehr lett, mely megnevezés a mai napig érvényben van. Az NDK fegyveres erõinek megnevezése Nationale Volksarmee volt.

1935-ben, mikor az Adolf Hitler vezette nemzetiszocialista kormány újra bevezette a sorkatonaságot, lett a német fegyveres erõk hivatalos elnevezése, a korábbi Reichswehr helyett.



Fegyvernemek és parancsnokságok:

Oberkommando der Wehrmacht (OKW) – A fegyveres erõk fõparancsnoksága

Oberbefehlshaber West (OB West) – A német erõk nyugati parancsnoka

Abwehr – Katonai felderítés

Heer – Hadsereg

Luftwaffe – Légierõ

Kriegsmarine – Haditengerészet


Az egyes fegyvernemeknek saját parancsnokságuk volt:


Oberkommando des Heeres (OKH) – A hadsereg fõparancsnoksága

Oberkommando der Marine (OKM) – A haditengerészeti fõparancsnoksága

Oberkommando der Luftwaffe (OKL) – A légierõ fõparancsnoksága

[Winston Churchill]

Luftwaffe

A Luftwaffe a III. Birodalom légiereje, minden eszközbeli és stratégiai nehézsége, a vezetés elhibázott döntései, nemzetközi tilalmak és korlátozások ellenére félelmetes fegyvernemmé vált.

Az 1918. november 11-i leszerelési határozat értelmében a német légi ütõerõ valamennyi gépét el kellett pusztítani, vagy át kellett adni. Ez megtörtént, de nem tökéletesen, így az 1919-es lengyel felkelés idejére néhány gép újra a birodalmi véderõk rendelkezésére állt. Az 1919. június 28-i békeszerzõdés azonban megtiltotta a 100 ezer fõre korlátozott hadseregnek szerény repülõalakulatai birtoklását is. 1919. augusztusában egyetlen német gép sem repült katonai kézen, csupán a rendõrségnek maradt 1920. elejéig néhány százada.

A Junkers cég gyárat épített a Szovjetunióban és Svédországban, Malmö mellett. A németországi gyárakban alkatrészeket gyártottak mert ezt nem tiltotta a békeszerzõdés, és az országon kívül szerelték össze a gépeket. A békeszerzõdés korlátozta a motorok ûrtartalmát, így jöttek létre a furcsa, hárommotoros konstrukciók, melyek három motorral már elegendõ teljesítményt adtak a repülõknek (Fokker, Junkers). Dr. Vlaudius Dornier a régi gyártól néhány mérföldre, semleges erületen, Altenheimben a Constance-tónál építette fel gyárát. Ernst Udet a repülõgépiparban helyezkedett el és versenyzésre is alkalmas gyors gépeket gyártott, míg Warnemündében Ernst Heinkel állított elõ olyan gépet ami gyorsaságával és manõverezõkészségével tûnt ki.

1926-ban lazultak a versailles-i szerzõdés repülõgépgyártásra vonatkozó béklyói, hogy immár megindulhasson a nagyteljesítményû repülõgépek építése. Mivel nemzetközi egyezségek megengedték korlátozott számú tiszt sportrepülõ tevékenységét, ebben az évben megkezdõdött egy új német légierõ felépítése. Az akkori birodalmi védelmi erõk a Birodalmi Közlekedési Minisztérium Légiközlekedési Osztályán keresztül megkapták a legteljesebb támogatást. A Lufthansa egy-egy pilótaiskolája évente kb. 100 pilótát képzett ki. Brüning kancellársága végére, mikor Hitler átvette a hatalmat, már több ezer jól kiképzett pilóta állt rendelkezésre. Az osztály vezetõje 1934-ig a Pour-le-merite-viselõ Ernst Brandenburg (szolgálaton kívüli) repülõszázados volt. A Rapallo-szerzõdés kibõvítése egy megegyezéshez vezetett a Szovjetunióval, ami után a birodalmi haderõ rendelkezésére bocsátották a lipezki repteret pilóták kiképzése és harcigépek berepülése céljából. A Luftwaffe számos késõbbi vezetõ beosztású tisztje (Student, Wimmer, Jeschonnek és mások) végzett itt úttörõmunkát. A korábbi vadászcsoport-vezetõ és Pour-le-merit-tel kitüntetett Emil Thuy is itt zuhant le és halt meg egy Albatros L-76 felderítõgép berepülésekor. Dr. Brüning - 1930-32. között birodalmi kancellár - további támogatást biztosított ennek a vállalkozásnak. Miután Hitler 1933-ban átvette az irányítást, megparancsolta egy ütõképes fegyvernem létrehozását, mint katonai és politikai hatalmi eszközt, de ne feledjük, hogy a munka már a hatalomralépése elõtt jóval megkezdõdött. A német légierõ születése ugyanannyi elõnnyel, mint hátránnyal járt. Az elõnyök a korlátlan anyagiakban, és ama kényszer hiányában álltak, hogy régi, elöregedett anyagot kelljen átvenni. Ezzel szemben álltak a súlyos hátrányok, mint a hiányzó fegyverzet-, és motorgyártás, valamint a megfelelõ tisztek és személyek hiánya, mivel ehhez a hadsereg törzse nem volt elegendõ. A Luftwaffe létrehozása 1933-ban még álcázottan történt. A pilótautánpótlást képzése ugyancsak álcázva, polgári oktatóközpontokban, mint a DLV-nél, a Deutsche Luftfahrt GmbH-nál (Német Légiközlekedési Kft) és a jelentõsen kibõvített Német Forgalmipilóta-Iskolában (Deutsche Verkehrsfliegerschule, DVS) történt. A Luftwaffe felfedése Hitler 1935. február 26-i rendeletével történt. A hivatalos, nyilvános bejelentést március 1-én tették meg.

A sokszor a világ legerõsebbjeként dicsõített német légierõ egy kudarc lett. De Franciaországtól eltérõen ezért a kudarcért nem a repülõgépipar, hanem a legfelsõbb vezetés volt felelõs. A Luftwaffe élén - létrejöttének teljes ideje alatt - a késõbbi birodalmi marsall, Hermann Göring állt. Göringbõl, az elsõ világháborús vadászszázadosból hiányoztak a beható vezérkari ismeretek. Ezen felül 1918. után csak politikusként tevékenykedett, és nem volt szakember a repülésben. Helyettese, az akkori légügyi államtitkár, késõbb vezértábornagy Erchard Milch a Lufthansa igazgatójaként gazdag szakmai ismereteket és fejlett szervezõkészséget hozott magával. Késõbb mégis csõdöt mondott, amikor olyan feladatokat kapott (új típusok, sugárhajtás), amelyek veszélyeztették állását. Az elsõ világháborúban õ is csak századosi rangig vitte. Amikor megalakult a Birodalmi Légügyi Minisztérium, a hét hivatalfõnöki kinevezésbõl csak hármat kaptak egykori pilóták. A Luftwaffe elsõ három vezérkari fõnöke sem pilóta volt, hanem a hadseregtõl jött. Közölük Wever tábornok egy kimagasló adottságú személyiség volt alapos vezérkari képzéssel. Õ dolgozott a legrövidebb ideig a légügyben és alapos tervezõnek bizonyult. Visszatekintve ki kell mondani, hogy õ volt a legjobb képességekkel megáldott vezetõ a német légierõben, és az egyetlen, aki stratégikusan tudott gondolkodni. Az, hogy egy 1936-os repülõbalesetben életét vesztette, a Luftwaffe legnagyobb vesztesége volt. Kesserling tábornok is kiváló személyiség volt, aki jelentõs energiát fordított a munkájára. Kétségtelen, hogy sosem ismerte fel a repülés fejlesztésében rejlõ lehetõségeket. A vezérkar harmadik fõnöke, Stumpff csak rövid ideig maradt. Ezt a szervezõtehetséget egy fiatal elsõ világháborús hadnagy, Jeschonnek váltotta fel. Habár korábban egy oktatóezred parancsnokaként hírnevet szerzett magának, új hivatalában megbukott. Szerencsétlen személyzeti politikát folytatott, és az õ számlájára írhatjuk a Luftwaffe hanyatlásának nagy részét. Hasonló hibás döntések történtek a technikai hivatalban, melynek fontosságát folyton alábecsülték. Wimmer ezredes után presztizsokokból a technikai részletekben jártas fegyverkezési ütemezõ posztját egy repülési teoretikus, Ernst Udet kapta meg. Ez 1936. közepén történt. Weverrel és Loebbel együtt ugyan létrejött egy termékeny idõszak, de Wever halála után Udet úgy érezte, hogy a feladat meghaladja erejét és inkább az öngyilkosságot választotta.

A légierõ stratégiai felépítésén is egy óriási hézag tátongott. Már 1933-ban felmerült nehézbombázó repülõk tervezése és építése, amit egészen 1936-ig halogattak, míg abban az évben törölték a megvalósítandó tervek közül. Az ipar nem tudott elég nagy motorokat gyártani. S bár 1933-ban a légierõ feladata csak a Heer és a Kriegsmarine légi támogatása volt, 1934-re a vezetõség magáévá tette az ellenséges légtér támadásának valamint a honi védelmének a feladatát is, méghozzá nehéz osztályú repülõgépek nélkül. Csak 1939-ben, Hitler személyes parancsára kezdenek el újra nehézbombázókkal foglalkozni. Az eredmény az Angliai csatában sarkosodott ki, ahol az arra alkalmatlan légierõtõl London, azaz területcél támadását várták el a csata második felétõl. A csata elsõ felében még eredményesnek is volt mondható a Luftwaffe, amíg stratégiai pontcélok támadására alkalmazták, mivel ahhoz megvoltak megfelelõ eszközei.

A LUFTWAFFE SZERVEZETE

1934.

A légierõt még titokban, a Birodalmi Légügyi Minisztérium keretein belülrõl kellett irányítani. Birodalmi légügyi miniszterként Göring állt az RLM élén. Egyúttal titokban õ volt a hivatalosan nem is létezõ légierõ fõparancsnoka. Neki volt alárendelve a légügyi államtitkár, Milch, akinek a következõ hivatalok fõnökei tartoztak felelõsséggel:
A-Hivatal (szervezés, irányítás)
B-Hivatal (légiközlekedés, légtérfelügyelet)
C-Hivatal (technika, fegyverzet)
D-Hivatal (adminisztráció, gyártásügy)
E-Hivatal (utánpótlás)
P-Hivatal (személyzeti ügyek)

1935.

A Luftwaffe hivatalos megalapításával az RLM lett a legfelsõbb állami hatóság mind a polgári, mind a katonai repülésben. Göring miniszteri kinevezése mellé megkapta a légierõ fõparancsnokét (Oberbefehlshabers der Luftwaffe, Ob.d.L.) is. Eme minõségében a szárazföldi erõk és a haditengerészet fõparancsnokai mellett a birodalmi hadügyminiszter és Wehrmacht-fõparancsnok, azaz Hitler közvetlen alárendeltségébe tartozott. Az RLM ekkor a következõ részekre tagolódott:
1. Központi Osztály
2. Légiparancsnoksági hivatal (vezérkar)
3. Általános Légügyi Hivatal (légiközlekedés, polgári repülés)
4. Technikai Hivatal
5. Légierõ-Igazgatóság
6. Személyzeti Hivatal
7. Légvédelmi Tüzérségi és Légoltalmi Felügyelet

Kirendeltségként közvetlenül az RLM irányítása alatt álltak:

Königsberg I. Körzeti Légiparancsnokság
Berlin II. Körzeti Légiparancsnokság
Drezda III. Körzeti Légiparancsnokság
Münster IV. Körzeti Légiparancsnokság
München V. Körzeti Légiparancsnokság
Kiel VI. Körzeti Légiparancsnokság
Pilótaiskolák Parancsnoksága
Repülõgépgyártás

Megalakítása pillanatában a luftwaffe állománya:

900 pilóta
200 légvédelmi tiszt
17000 sorkatona
500 repülõgép

1936.

Változtatás az addigi Légiparancsnoksági Hivatalon belül a légierõ vezérkari fõnökére nézve. Ezentúl közvetlenül a légügyi miniszter és a légierõ fõparancsnoka személyének lett alárendelve, tehát nem tartozott többé számadással a légügyi államtitkárnak, akinek következésképp minden befolyása a vezérkarra megszûnt.

Újabb szervként a Légierõ Utánpótlási Hivatalát, a Repülésbiztonsági és Eszköz-Felügyeletet, valamint egy 7., braunschweigi körzetet hívtak életre.

Ebben az évben állítják fel a Kondor-légiót, ami a Spanyolországban harcoló német légierõt fémjelezte. A tiszteket és a közkatonákat szabadságolták a Luftwaffétól és önkéntesen vettek részt a Spanyol polgárháborúban, ahol a szükséges létszám felett vettek részt Göring irányításával, mivel a cél az volt, hogy minél több katona szerezzen tapasztalatokat.

1939.

Röviddel a II. világháború kitörése elõtt alakult ki a Luftwaffe végleges szerkezete. Még mindig az RLM volt a legfõbb hatóság. Ennek élén Hermann Göring, a birodalmi légügyi miniszter és légierõ fõparancsnok állt. Neki voltak alárendelve:

a légügyi államtitkár és a légierõ fõfelügyelõje (Milch), akinek ugyancsak alá voltak rendelve:
-a légoltalom fõnöke (Rüdel) a Légierõ-Igazgatóság, Általános Légügyi Hivatal, és a Személyzeti Hivatal alosztályokkal;
-a "repülõgépgyártás fõnöke" (Udet) a Technikai Hivatal, és az Utánpótlási Hivatal alosztályokkal, valamint a légierõ próbatelepeivel;
-a "kiképzési fõnök" (Kühl)
-a "híradási fõnök" (Martini)
-a Központi Osztály fõnöke (Witzendorf) az "Attasécsoport" és a Jogi osztályokkal, valamint a miniszteri hivatalfõnökök hivatalával;

a vezérkar fõnöke (Jeschonnek);
a miniszteri hivatal fõnöke és a légierõ-bizottságok elnöke (Bodenschatz).

Harcászatilag a Luftwaffe légiflotta-, és légierõparancsnokságokra oszlott:

Berlin 1. légiflottaparancsnokság (Kesselring)
Braunschweig 2. légiflottaparancsnokság (Felmy)
München 3. légiflottaparancsnokság (Sperrle)
Bécs 4. légiflottaparancsnokság (Loehr)
Königsberg légierõparancsnokság (Keller)

Területileg a korábbi hét körzet helyett tíz kerületi parancsnokság jött létre:

I. Königsberg
III. Berlin
IV. Drezda
VI. Münster
VII. München
VIII. Breslau
XI. Hannover
XII. Wiesbaden
XIII. Nürnberg
XVII. Bécs

A REPÜLÕALAKULATOK SZERVEZETE

Rotte(géppár): A géppár vezetõjébõl Rottenführerbõl és a hozzá beosztott Rottenfliegerbõl áll. A vezetõ felel a navigációért, a másik fõ feladata pedig fedezni a vezetõjét.
Schwarm(raj): 2 Rotte, azaz 4 gép. A vezetõ Rottenführer a Schwarmführer azaz a Schwarm vezetõje.
Staffel: 3 Schwarm, azaz 12 gép.
Gruppe: 3 Staffel, azaz 36 gép.
Geschwader(repülõezred): 3 Gruppe, azaz 108 gép

Ehhez jött még hozzá egy Gruppenstaffel és egy Geschwader-Stabskette. Ezzel az ezred tervszerû ereje összesen 120 repülõgépet tett ki.

A 3/JG52 például az 52-es repülõezred I-es Gruppe 3-as Staffelját, azaz 12 gépet jelöl, mivel a római szám a Gruppét jelöli és az I-es Gruppe mindíg az 1-es 2-es 3-as, a II-es Gruppe mindíg a 4-es 5-ös 6-os, a III-as Gruppe mindíg a 7-es 8-as 9-es Staffelokat tartalmazza. Egy vadász Gruppe elsõ Staffeljának a gépek oldalára festett azonosítószáma mindíg fehér volt (1-es 4-es 7-es), a másodiké vörös, a harmadiké pedig sárga a levegõben történõ könnyebb azonosítás végett. A sorszám a felségjeltõla pilótafülke felé, míg a Gruppe-jel a farokrész felõl került: a második Gruppénak egy függõleges vagy vízszintes sáv, a harmadik Gruppénak egy hullámos vonal, az elsõ pedig jelölés nélküli. A nem vadász alakulatok kék és zöld jelzéseket használtak.

A LUFTWAFFE EREJE A HÁBORÚ KITÖRÉSEKOR

(Werner Baumbach adatai alapján)
1180 bombázógép 30 bombázócsoportban (18 He-111, 11 Do-17, 1 Ju-86)
771 vadászgép 13 vadászcsoportban (12 Me-109, 1 Ar-68)
336 zuhanóbombázógép 9 zuhanóbombázó-csoportban (Ju-87)
408 nehézvadász 10 rombolócsoportban (Me-109 és Me-110)
40 csatarepülõgép 1 csatarepülõ-csoportban (Hs-123)
552 szállítógép 2 szállítócsoportban (Ju-52)
379 távolfelderítõgép 23 "F" felderítõszázadban (Do-17)
342 frontfelderítõ 30 "H" felderítõszázadban (He-45, He-46, Hs-126)
240 tengerészeti gép 14 parti, 2 fedélzeti és 2 hordozói században

Összesen 4333 repülõgép.

[Winston Churchill]

Kriegsmarine

A versailles-i szerzõdés értelmében Németországnak minimalizálnia kellett haditengerészetét. Mindössze 15 000 fõ tartozhatott ide, valamint hat darab 10 000 tonnánál kisebb csatahajó, hat cirkáló, tizenkét romboló és tizenkét torpedónaszád lehetett a haditengerészet fegyverzete. A tengeralattjárók használata meg volt tiltva Németország számára. Ennek ellenére a németek tengerészeti újrafegyverkezése már a náci hatalomátvátel elõtt elkezdõdött, a Deutschland zsebcsatahajó vízrebocsátásával, 1931-ben.

A nácik hatalomrajutásakor, 1933-ban, Hitler figyelmen kívül hagyta a szerzõdés fegyverkezést korlátozó tilalmait és felgyorsította a német újrafegyverkezést. Az 1935. június 18-án megkötött Angol-német flottaegyezmény már engedélyezte a németeknek hogy hadihajóik összes vízkiszorítása a brit hadihajók összes vízkiszorításának 35%-a legyen, a tengeralattjáróké pedig a brit tengeralattjárok 45%-a. Ugyanakkor a német hadihajók még mindig nem lehettek 35 000 tonnánál nagyobbak. Ugyanebben az évben az addig Reichsmarine néven mûködõ német haditengerészetet átkeresztelték Kriegsmarine-ra.

Miután a németek 1938-ban megszállták Csehszlovákiát, Németország megszegte a szerzõdések minden kikötését, amelyek a hadiflottája korlátozásáról szóltak.

A németek 1938-ban fejezték be a német tengerészeti fejlesztéseket elõirányzó program, az úgynevezett Z-terv tervezését. A terv szerint az elkövetkezõ nyolc évben (1939-1947), 800 hajót kellett volna építeni, köztük 10 csatahajót és csatacirkálót, 2 repülõgép-hordozót, 15 zsebcsatahajót, 5 nehézcirkálót, 44 könnyûcirkálót, 158 rombolót, 249 tengeralattjárót és számos kisebb hajót. A haditengerészet létszámát 200 000 fõre kívánták bõvíteni.

A második világháború elején a Kriegsmarine legtöbb hajója modern, jól felfegyverezett, jól páncélozott, gyors hajó volt. A németek figyelmen kívül hagyták az elsõ világháborút lezáró szerzõdésben a haditengerészetük korlátozására vonatkozó szabályokat, ezért a hajók építését titokban végezték. A haditengerészet újrafegyverzésének (a Z-terv) terve már készen volt, és már hozzáfogtak a hajók építéséhez is, de 1939-ben a háború kezdetén a kivitelezéshez szükséges óriási nyersanyagmennyiséget szétosztották több más terv között. A háború során a megszállt országok elfoglalt hajóit a németek a Kriegsmarine kötelékébe állították.

A hadsereg, a légierõ és a haditengerészet egyszerre történõ, gyors fejleztése óriási forrásokat emésztett fel, így a tervezett tengerészeti fejlesztés nem volt túlságosan elõrehaladott állapotban a második világháború kezdetén. Valójában a terv kivitelezése csak 1939 januárjában kezdõdött, amikor 3 H-osztályú csatahajó és két M-osztályú könnyûcirkáló építésébe kezdtek. 1939. szeptember 1-jén mindössze 78 000 fõ volt a Kriegsmarine létszáma, így nem volt még felkészülve a háborúra. A németek gyors szárazföldi sikerekre számítottak, ezért a Z-tervet félretették, és a források nagyrészét a tengeralattjárók (U-Boot) építésére fordították.

A Kriegsmarine elsõ bevetésére a Spanyol polgárháborúban került sor, 1936 és 1939 közt, ahol a német hajók – csakúgy mint brit, a francia és az olasz társaik – Spanyolország partjainál járõröztek, abból a célból, hogy kierõszakolják a nemzetközi fegyverembargót. A német hajók az Almería és Valencia közti partszakaszon teljesítettek szolgálatot. A németek jelenlétének oka valójában a Franco vezette nacionalisták támogatása volt, ezért 1937. május 29-én a Deutschland zsebcsatahajót a spanyol köztársasági erõk repülõgépei bombázni kezdték Ibiza közelében. Megtorlásképp a németek szétlõtték a köztársasági erõk, parton fekvõ állásait.

A háború elsõ évében a Kriegsmarine számára fontosabb események a La Plata-i csata, valamint a HMS Royal Oak és a HMS Courageous elsüllyesztése volt. Az atlanti csata szintén ebben az évben kezdõdött, bár a német tengeralattjáró flottát nagyban gátolta a megfelelõ kikötõk hiánya, ahonnan támadni tudták volna a szövetségesek hajóit.

1940 áprilisában a haditengerészet fõ bevetése a Norvégia elleni támadás volt, amiben súlyos veszteségeket is szenvedtek. Többek közt elvesztették a Blücher nehézcirkálót Oslo közelében, valamint tíz további rombolót. Ugyanakkor a német hadiflotta is elsüllyesztett számos brit hajót, például a HMS Glorious repülõgéphordozót.

A norvégiai hadjárat során elszenvedett veszteségek egyúttal azt is jelentették hogy mindössze egy darab, nagyobb hajó maradt hadrafogható állapotban a tervezett, de végül végre nem hajtott angliai partraszállás (Oroszlánfóka hadmûvelet) idején, 1940 nyarán. Franciaország és Norvégia elfoglalása után a német tengeralattjáró flotta jóval közelebb állomásozhatott az Atlanti-óceánon futó, brit tengeri útvonalakhoz. Kezdetben a brit kereskedelmi konvojokat nem kisérték radarral felszerelt kísérõhajók, így a tengeralattjárókat nagyon nehéz volt észlelni az éjszaka történõ felszíni támadásaik során. Ezen okok miatt, ez volt az egyik legsikeresebb év a német tengeralattjárók számára, a elsüllyesztett kereskedelmi hajók és az elvesztett tengeralattjárók arányát tekintve.

1940 júniusában Olaszország is belépett a háborúba és megkezdõdött a háború a Földközi-tengeren is. 1941 szeptembere és 1944 májusa közt 62 német tengeralattjárót küldtek a Földközi-tengerre, melyek átosontak a Gibraltárnál lévõ brit tengerészeti bázis mellett. Ezek a német tengeralattjárók, a Szövetségesek 24 darab, nagyobb hadihajóját süllyesztették el (köztük 12 rombolót, 4 cirkálót, 2 repülõgéphordozót és 1 csatahajót), valamint 94 kereskedõ hajót (összesen 449 206 bruttó regiszter tonnát). A Földközi-tengerre küldött tengeralattjárók közül egy sem tért haza, mivel vagy csata során süllyedtek el, vagy saját legénységük robbantotta fel õket a háború végén.

1941-ben a négy modern német csatahajó egyike, a Bismarck elsüllyesztette a HMS Hood-ot, miközben kihajózott az Atlanti-óceánra, kereskedelmi hajókra vadászni. Ezután a Bismarck-ra felváltva vadásztak a Szövetségesek jóval nagyobb erõi és végül egy torpedóbombázó repülõgép torpedója súlyos károkat okozott benne, ami az elsüllyedéséhez vezetett.

A háború folyamán a Kriegsmarine volt a felelõs a fontosabb kikötõk és part menti területek légi és tengeri védelméért.

1941 decemberében, a japánok Pearl Harbor elleni támádását követõen, a németek hadat üzentek az Egyesült Államoknak, ami az atlanti csata új fejezetét nyitotta meg. A német tengeralattjárok számos, a Szövetségesek oldalán álló kereskedõhajót semmisítettek meg Amerika partjainál, mire az amerikaiak felkészültek a tengeralattjáró-háborúra.

Az óriási amerikai hajógyártási kapacitás és tengeri haderõ könnyen ellensúlyozni tudott szinte bármekkora veszteséget amit a német tengeralattjárók okoztak a Szövetségeseknek. 1942-ben a tengeralattjáró-háború folytatódott mindegyik fronton. Mikor a Szovjetunióban elõretörõ német seregek elértek a Fekete-tengerig, néhány német tengeralattjárót odavezényeltek.

A Barents-tengeri csatában a német tengeri alakulatok kísérletet tettek arra, hogy megtámadják a Szövetségesek sarkvidéki konvojait. A német hajók nem jártak sikerrel és visszatértek a kikötõkbe. Ez a kudarc komoly következményekkel járt. A feldühödött Hitlert nem sok választotta el attól hogy feloszlassa az egész felszíni flottát. Ezután a források nagy része a tengeralattjárókhoz került, így a felszíni flotta nem jelentett többé akkora fenyegetést.

1943-ban és 1944-ben a Szövetségesek tengeralattjáró-ellenes taktikájának és jobb felszereléseiknek köszönhetõen a német tengeralattjáró flotta súlyos veszteségeket szenvedett. Ehhez nagyban hozzájárult a radar, a nagy hatótávolságú légifedezet, a tökéletesített taktika és a számos új fegyver. A németek teknikai újításai, mint például a búvárpipa megpróbálták ellensúlyozi a Szövetségesek fölényét. A németek új tengeralatjárókat is fejlesztettek az úgynevezett Elektroboot-okat, amiket ha megfelelõ számban tudtak volna gyártani a Szövetségesek fölénye hamar szertefoszlott volna.

1943 és 1945 között egy csapat U-boot (az úgynevezett Monszun Csoport (Monsun Gruppe)) szolgálatot teljesített az Indiai-óceánon is. Ezeknek a tengeralattjáróknak a bázisuk Japánban volt, és fõként a megszállt Indonéziában tevékenykedtek. Mivel azokon a vizeken még nem volt megszervezve a konvojok védelme, kezdetben a Monszun Csoportnak rengeteg kereskedõhajót sikerült elsüllyesztenie, de késõbb a Szövetségesek orvosolták ezt a hibájukat. A háború késõbbi éveiben a tengeralattjárókat arra is használták hogy létfontosságú hadianyagot vigyenek Japánba vagy hozzanak onnan.

1943 után, mikor a Scharnhorst-ot is elsüllyesztették az Északi-foki csatában, a német hajók többsége már csak a kikötõkben vagy azoktól nem messze teljesített szolgálatot, de fõként csak a „puszta létükben rejlõ fenyegetés” (fleet in being) volt a szerepük, mert féltek a hajók megsemmisülésétõl, vagy attól hogy a britek elfoglalják azokat. A legnagyobb ilyen hajó a Tirpitz csatahajó volt, amely Norvégiában állomásozott, hogy fenyegetést jelentsen a Szövetségesek hajói számára és védelmet nyújtson egy esetleges ellenséges invázió ellen. Mikor 1944 végén brit bombázók elsüllyesztették a Catechism hadmûvelet keretében, számos brit hadihajó hajózott át a Csendes-óceánra.

1944 végétõl a háború végéig, a Kriegsmarine felszíni flottájának feladata fõként a visszavonuló német szárazföldi alakulatok fedezettüzének biztosítása volt a Balti-tenger partja mentén, valamint a civil lakosság átmenekítése Németország nyugati részébe (Lübeck, Hamburg). A Németország keleti részén élõ lakosság nagyrésze menekült az elõretörõ Vörös Hadsereg elõl, félve a szovjet megtorlástól és a tömeges nemierõszaktól, gyilkosságtól. A Kriegsmarine rengeteg civilt menekített ki Kelet-Poroszországból és Danzig-ból, 1945 januárjában. Ekkor történt néhány óriási utasszálító hajó tragikus elsüllyedése is. A Wilhelm Gustloff-ot és a Goya-t szovjet tengeralattjárók süllyesztették el, míg az SS Cap Arcona-t brit bombázók támadták meg. A hajók elsüllyesztése többezer ember életét követelte. 1945 márciusában és áprilisában a Pomeránia-ból és Stettin-bõl menekülõ német lakosság evakuálásában szintén fontos szerepet játszott a Kriegsmarine. A háború legvégsõ szakaszában a Kriegsmarine embereibõl is külön gyalogos hadosztályokat hoztak létre.


A Kriegsmarine fontosabb bevetései a háborúban:


Nordseetour hadmûvelet (1940) – az Admiral Hipper elsõ Atlanti-óceáni bevetése
Weserübung hadmûvelet („Gyakorlat a Weseren”) (1940) – Dánia és Norvégia elleni támadás
Juno hadmûvelet (1940) – a szövetségesek Norvégiába tartó utánpótlás-vonalainak elvágása
Wikinger hadmûvelet (1940) – a német rombolók portyája az Északi-tengeren
Berlin hadmûvelet (1941) – a Scharnhorst és a Gneisenau Atlanti-óceáni útja
Rheinübung hadmûvelet („Gyakorlat a Rajnán”) (1941) – a Bismarck és a Prinz Eugen kitörése
Doppelschlag hadmûvelet (1942) – az Admiral Scheer és az Admiral Hipper hajók elleni támadása Novaja Zemlja-nál
Sportpalast hadmûvelet (1942) – lefújt hadmûvelet, melyben a hajók (köztük a Tirpitz) feladata a sarkvidéki konvojok megtámadása volt
Lóugrás hadmûvelet (1942) – a PQ-17 sarkvidéki konvoj elleni támadás
Wunderland hadmûvelet (1942) – az Admiral Scheer hajók elleni támadása a Kara-tengeren
Paukenschlag hadmûvelet (1942) – tengeralattjáró hadjárat Amerika keleti partjainál
Regenbogen hadmûvelet (1942) – az Admiral Hipper és a Lützow meghiúsult támadása a JW-51B sarkvidéki konvoj ellen
Cerberus hadmûvelet (1942) – a német hadihajók áthajózása Brest-bõl a Németországi kikötõkbe
Ostfront hadmûvelet (1943) – a Scharnhorst végsõ bevetése, melynek célja a JW-55B konvoj elfogása volt
Domino hadmûvelet (1943) – a Scharnhorst, a Prinz Eugen és több német romboló második, lefújt, sarkvidéki bevetése
Zitronella hadmûvelet (1943) – a Szövetségesek által megszállt Spitzbergák elleni támadás
Deadlight hadmûvelet (1945) – a tengeralattjárók megsemmisítése a háború után