Náci haláltáborok

[Winston Churchill]

A náci haláltáborok I.

Ki beszél ma az örmények kiirtásáról? - tette fel a kérdést Hitler 1939. augusztus 22-én Obersalzbergben a német hadsereg vezetõi elõtt, s a következõ sokat idézett kijelentést tette: "A halálfejes egységekét készenlétbe helyeztem azzal a paranccsal, hogy kegyetlenül és együttérzés nélkül öljék meg a lengyel származású és nyelvû férfiakat, nõket, gyerekeket. Csak így juthatunk hozzá az élettérhez, amelyre szükségünk van." A gyilkosság a náci utópia megvalósításának elengedhetetlen eszköze lett, ennek terepéül a halálgyárakká alakított koncentrációs táborokat rendelték, az elsõdleges célcsoporttá pedig a zsidóságot kiáltották ki.
Amikor a jogász Raphael Lemkin a genocídium - népirtás - fogalmát 1943-ban elõször használta, olyan megtervezett és rendszeres akcióra gondolt, amely egy népcsoport életlehetõségeit felszámolja, tagjait megsemmisíti. A nácik az európai zsidóság kétharmadát, az egész zsidó népesség egyharmadát kiirtották. A "végsõ megoldás" a sokmilliónyi zsidó népesség minden tagját célponttá tette - Hitler szerint el kellett tûnniük a Föld színérõl. A náci vezér a sztálingrádi katasztrófa elõestéjén is azt mondta propagandaminiszterének, Goebbelsnek: "nem szabad abbahagyni vagy szünetet tartani, míg egyetlen zsidó él Németországban." Így a zsidók sorsa, szenvedése mindazokkal a csoportokkal szemben egyedi, amelyek szintén a náci politika üldözöttjei voltak, és együtt raboskodtak és haltak meg a táborokban, legyenek azok lengyel és szovjet hadifoglyok, hazai politikai foglyok vagy Jehova tanúi.
Végsõ megoldás

A zsidók tömeges, erõszakos kitelepítésére alkalmazott "végsõ megoldás" (Endlösung) kifejezést 1940 júniusában használták elõször, s egyértelmûen a zsidó lakosság deportálását jelentette. Hamarosan feltûnt a "teljes megoldás" (Gesamtlösung) fogalom is - errõl például 1941. július 31.-i táviratában Heydrich tett említést. A Szovjetuniótól elfoglalt területekkel a Harmadik Birodalomhoz tartozó zsidók száma is ugrásszerûen megnõtt. Az 1942. januári wannsee-i konferencián tizenegymillió európai zsidó megsemmisítésérõl döntöttek, s ekkor már folytak a chlemnói haláltábor építkezési munkái. Goebbels 1942. március 27-én büszkén jegyezte be a naplójába: "Nincs még egy olyan kormány vagy rezsim, melynek módjában állna ennek a kérdésnek a világméretû megoldása."
A haláltáborokról meglepõen kevés forrás áll rendelkezésünkre. Hitler és náci gépezete kevés konkrét utasítást tartalmazó iratot hagyott hátra, így a történészek hiába várják annak az iratnak a felbukkanását, melyben Hitler lövetlenül a zsidók kiirtására utasítana. Hitler "bejelentésekkel kormányzott", s így a történészeknek a hitleri kódrendszert kell megfejteniük. Az elkövetõkrõl, a rendszer mûködtetõirõl viszont fennmaradt sok ezer folyóméternyi iratanyag. A szörnyûséges folyamat kis részekre történt felosztása biztosítatta, hogy az abban részt vevõk ne tekinthessék át az egész folyamatot. A "végsõ megoldás" technologizálása, a gáz, a vasúti közlekedés komoly szerepe, a nagy tömegek mozgatásának megszervezése is közrejátszott az elszemélytelenedésben. Ebben a "technológiai folyamatban" a végrehajtók számára, akik önmagukat "szakembereknek" tekintették, az áldozatok nem számítottak emberi lényeknek, és õszintén meglepõdtek, mikor a háború után tömeggyilkossággal vádolták õket.

Haláltáborok

Az akkurátus szakszerûséggel vezetett - a háború végén részben elpusztított - náci nyilvántartásból kirajzolódik a több száz tábor, köztük tucatnyi megsemmisítõtábor rendszere. Típusa szerint a tábor sokféle lehetett: koncentrációs tábor, munkatábor, megsemmisítõtábor, és a további utazásig a deportáltakat befogadó ideiglenes gyûjtõtábor. Habár az elnevezések a tábor funkcióját jelölik meg, a háború végére mindegyik tábor haláltáborrá vált, hiszen a foglyok gyilkolása, elpusztítása mindenhol folyt. Hans Mommsen "halmozódó radikalizálódásnak" nevezi azt a folyamatot, ahogy a háború elõrehaladtával a náci rendszer pusztító tendenciái felerõsödtek. A háború megkezdése elõtt a náci Németországnak még valamennyire fontos volt az ország nemzetközi megítélése, a nemzetközi kapcsolatok alakulása, ám az Európa erõd (Festung Europa) kialakulásával Németország elzárta magát a külvilágtól.

A náci hatalomátvételkor Németországban felállított koncentrációs táborok "csak" internálótáborok voltak, ahol a náci hatalomnak különbözõ okokból nem tetszõ, a náci uralommal szembeszegülõ személyeket gyûjtötték össze, hogy elkülönítsék, és felügyelet alatt tartsák õket. Az ellenzéket nem politikai ellenzéknek tekintették, hanem bûnözõk gyülekezetének, egyet nem értésüket pedig tûzzel-vassal irtandó eretnekségként kezelték. Internálótáborba kerültek még a köztörvényes bûnözõk és olyan "antiszociális" egyének, mint a homoszexuálisok, romák, prostituáltak, munkakerülõk. 1938-ban 30 000 foglyot tartottak így fogva. A koncentrációs táborok célja nemcsak a bûnösök kivégzése volt, hanem a lassú halál elérése a fokozott testi, lelki leépülés útján. A halál csak az utolsó állomás, addig az idõt szenvedéssel és megaláztatással kell kitölteni - a táborok eszerint alakították ki saját világukat. A halálozási arány az idõ és a háború elõrehaladtával növekedett. A táborok száma is egyre nõtt, míg végül behálózták az egész Német Birodalmat.

A háború elõtti idõszak három legnagyobb tábora a München közelében lévõ Dachau, a Weimar melletti Buchenwald és a Berlinhez közeli Sachsenhausen volt. A náci hatalom konszolidációjával Gross Rosen, Flossenburg, Neuengamme, Ravensbrück, az Anschluss után pedig a Linz melletti Mauthausen is rákerült a táborok térképére. A háború keleti kiterjesztésével Auschwitz, Treblinka, Sobibor, Maidenek, Belzek, Stutthof és a német területeken Natzweiler, Bergen-Belsen, Neubremm épült ki. Az egész hálózat 1945-re 15 nagy központi táborból és 900 kisebb egységbõl állt - a becslések szerint mintegy tízmillió halottal. A munkatáborokban a megszállt területek lakosságának és a szovjet hadifoglyoknak a munkáját használták Németország háborús hadipotenciáljának növelésére. 1939. szeptember 26-án például Lengyelország teljes zsidó lakosságát kényszermunkára kötelezték. A munkatáboroknak két típusa létezett 1942 végén: az ún. SS-táborok, melyek nagyobb gettók mellett, az SS irányítása alatt mûködtek, ahol a férfiak és a nõk különválasztva éltek, illetve az ún. gyári táborok, melyek magántulajdonú német cégek, vállalkozások irányítása és "gyári õrség" (Werkschutz) ellenõrzése alatt mûködtek. Itt a férfi és a nõi munkaerõ egy táborban lakott. Sok helyen a nõkkel is nehéz fizikai munkát végeztettek, mert a magáncégek lízingdíjat fizettek a munkaerõért, és a nõkért kevesebbet számított fel az SS.

A munkatáborokban a munkaadó az elemi feltételeket biztosította, hogy a termelés érdekében a munkaerõ életben maradjon, míg a megsemmisítõtáborokban a foglyok dolgoztatásának célja a "munka általi megsemmisítés" volt - mindenfajta gazdasági racionalitás nélkül. Amikor 1941. október 23-án megtiltották a zsidók kivándorlását a Harmadik Birodalomból és a megszállt Európából, a fizikai és területi elszigetelés helyett a fizikai megsemmisítés lett a táborok elsõdleges célja. Ezután hozták létre az elsõ megsemmisítõtáborokat Lengyelországban. Himmler és Heidrich még 1939-ben létrehozta a Különleges Akciócsoportot (Einsatzgruppen) - négy egységét A, B, C, D betûkkel jelölték -, mely az SS-nek különálló és hatékony haderõt biztosított. Céljuk a keleti fronton elõrenyomuló hadsereg mögött a zsidók és a politikai komisszárok megsemmisítése volt, így e csoportok csökkentették a hadsereg szerepét az ilyen típusú feladatok végrehajtásában. Az A. csoport (Gruppe A) például Belorussziában 1942. január 31-éig 229 052 zsidót ölt meg. A feladat végrehajtása azonban lassú volt, és nagy pszichikai megterhelést rótt a végrehajtókra.

Ekkor született a gázosító teherautó ötlete. Mindez technológiailag más minõséget jelentett az addigi eseti tömegmészárlásokkal szemben - ezzel a módszerrel egy-két tucat embert gyilkolhattak meg 10-15 perc alatt. Raul Hilberg szerint a náci hatalomátvétel és 1940 között 100 000 zsidót öltek meg. 1941-ben Lengyelország elfoglalásával a gettóba zárás embertelen körülményei, az alkalmankénti mészárlások és az Einsatztruppen tevékenysége miatt 1, 1 millió zsidó vesztette életét. 1942-ben már 2, 7 millió zsidót öltek meg a "végsõ megoldás" keretében idõközben kiépült megsemmisítõtáborokban. Az elsõ megsemmisítõtábor Chlemnóban kezdte meg mûködését 1941 decemberében, mikor a lódzi gettó lakosait gázosították el teherautókban. 1944 nyaráig, míg a Vörös Hadsereg fel nem szabadította a területet, 320 000 embert gyilkoltak meg egyedül ebben a táborban. További megsemmisítõtáborokat hoztak létre 1942 tavaszán Belzec Reinhard keretében, mely célul tûzte ki az összes zsidó megsemmisítését a lengyel területeken. Sobibor, Treblinka térségében 7 millió zsidót gyilkoltak meg szénmonoxiddal. A holttesteket az a Sonderkommando válogatta át és a pszichológiai problémákat is feloldotta, mely maga is foglyokból állt.

[Winston Churchill]

A náci haláltáborok II.

A Harmadik Birodalmat behálózó táborok rendszere komoly gazdasági jelentõségre tett szert. Az elhúzódó háború miatt a hadseregnek évi két-két és fél millió új katonára volt szüksége, de az új korosztályok sorozásából maximum egymillió katona került a hadseregbe - az újoncok további részét a termelésbõl vonták ki, a német munkaerõt pedig kényszermunkásokkal helyettesítették. A kényszermunkarendszer négy ember ellenõrzése alatt mûködött: Keitel a hadsereg részérõl felelt a munkaerõ utánpótlásáért, Albert Speer és Fritz Sauckel a gazdaság oldaláról jelentkezõ igényeket közvetítette, illetve az egész programot ellenõrizte, Himmler pedig az SS irányításával a potenciális kényszermunkásokat "birtokolta" a táborokban és a munkahelyeken. Keitel és Speer több esetben szembekerült Himmlerrel abban a kérdésben, hogy kinek a tulajdonát is képezik a kényszermunkások. Speer már 1942 szeptemberében javasolta kényszermunkások magáncégeknél történõ alkalmazását a termelés hatékonyságának fokozása érdekében, de ebben nem kis szerepe volt az SS növekvõ gazdasági hatalmával szembeni személyes ellenérzésének, melynek a Nürnbergi tárgyaláson hangot is adott. Az SS intézményét azonban nem lehetett megkerülni, hiszen módszereire és embereire szükség volt a rendszer egészének mûködtetéséhez. A táborokból nemcsak a meggyilkoltak személyes értékei áramlottak a különbözõ bankokba, hanem kényszermunkájuk ki nem fizetett bére is Németországot gazdagította. A táborok foglyait birodalomszerte alkalmazták a termelésben. Elõször is a legtitkosabb és legnehezebb fizikai munkáknál, mint a föld alatti gyárak kialakításánál, tehát ahol a szakképzettség nem számított, csak a nyers fizikai erõ. Kényszermunkások építették a téglagyárat Klinkerben, az autópályát Annabergben, csatornát ástak Wanslebenben, repülõteret alakítottak ki Kelet-Poroszországban.

1944 szeptemberében hét és fél millió külföldi munkás, valamint két és fél millió hadifogoly dolgozott Németországban. A nürnbergi tárgyaláson Sauckel beismerte, hogy a háború alatt Németországban dolgozó ötmillió külföldi munkásból csupán kétszázezer fõ volt önkéntes. A Krupp-mûvekben minden harminckilencedik munkást a koncentrációs táborokból állították a futószalag mellé. A számok megállapítása nehéz, hiszen a nyilvántartásokat megsemmisítették vagy meghamisították. A "végsõ megoldás", a gázkamra mindvégig titkos maradt. A nácik nagy hangsúlyt helyeztek a valóság elrejtésére. A deportáltak nem tudták, mi fog velük történni, azt hitték, hogy csak áttelepítik õket. A nácik folytatták a megtévesztést, hiszen a gázkamrák úgy néztek ki, mint a zuhanyozók, és az áldozatoknak azt mondták, hogy fertõtlenítik õket. Rudolf Hoess, az auschwitzi tábor parancsnoka szerint mindennek "a lehetõ legnagyobb nyuga1om légkörében" kellett lezajlania. A treblinkai tábor vezetõje, Franz Stangl 1971-ben egy interjúban elmondta: a deportáltak megnyugtatására a tábor bejáratához még hamis vasúti állomásépületet is építettek, órával, melynek festett mutatói voltak, és állítása szerint senki nem vette észre, hogy az óra mindig ugyanazt az idõt mutatja. Még útjelzõ táblákat is kitettek, melyek az irányt mutatták Varsó és Bialystok felé. A haláltáborokba megérkezve, mind a férfiak, mind a nõk minden tulajdonuktól megfosztva válogatáson estek át. Az erõs, fiatal férfiakat és nõket munkára osztották be, a többieket rögtön megölték. A táborlakókat megfosztották nevüktõl, helyette számot tetováltak a karjukra, hajukat leborotválták, csíkos ruhát és facipõt kaptak. A nehéz fizikai munka, a hideg tél, az éhezés, a járványok, a tisztálkodás hiánya megnehezítette a túlélést. A nácik a foglyok önbecsülését akarták megtörni, és csak azoknak volt esélyük az életben maradásra, akik a folyamatos érzelmi és fizikai megaláztatás ellenére meg tudták õrizni önbecsülésüket. A zsidó foglyok között azonban erõs volt az "ártatlanság csapdája", mely gyengítette az ellenállást, hiszen azt várták, a nácik maguktól rájönnek arra, hogy milyen hibát követtek el ártatlanokat deportálásával. E foglyok így lelkileg felkészületlenül kerültek szembe a tábori megpróbáltatásokkal, hiszen egy külsõ, akaratukon kívül álló tényezõ megváltozását várták.

A táborokban a létezés, az életben maradás már önmagában szembeszegülést jelentett a náci hatalom szándékaival, mely a foglyok fizikai megsemmisítésére törekedett. Az emberi méltóság megõrzése volt az ellenállás következõ foka, melyet a náci rendszernek okozott közvetlen kár, például a hadi termelésben elkövetett szabotázs követett. Az ellenállás központjai a tábori kórházak voltak, hiszen itt nagyobb tér nyílt a cselekvésre. A vallásgyakorlás, a kulturális tevékenység, tanítás-tanulás, esetleg versek írása vagy rajzolás mind-mind ellenállást jelentettek a megsemmisítõ akarattal szemben. Szökésre, fegyveres ellenállásra kevesebb esély volt, mint a "gyengék fegyverének" használatára. A szökés, melynek mindig kétséges volt a kimenetele, a táborban maradókat veszélyeztette. Ez késõbb hozzájárult a túlélõkben megfogalmazódott erkölcsi kérdéshez: miért éppen õk maradtak életben, és vajon kinek az élete árán?