Post by Winston Churchill on Oct 21, 2007 11:22:38 GMT 2
M3 ''Stuart''
Az amerikaikai hadvezetés kénytelen volt tudomásul venni, hogy a hadsereg elsõ számú könnyû harckocsija, az M2 teljesen elavult, és egy sokkal erõsebb páncélzattal rendelkezõ könnyû harckocsira van szükség. Ezen tanulságok Összegzése eredményeként került sor az M3 kialakítására, amelynek sorozatgyártása 1941-ben kezdõdött el, és amelybõl közel 6000 darabot állítottak elõ. Tömegével szállították az M3-at a Vörös Hadseregnek, illetve a brit csapatoknak, utóbbiak a Stuart nevet adták a típusnak. Az M3-at, amelynek lenyûgözõ volt a megbízhatósága és a mozgékonysága, a kezelõszemélyzet is szerette, és a II. világháború összes hadszínterén bevetették.
A típus 1944-re harckocsiként már elavult, ezért számos példányát alakították át parancsnoki, illetve felderítõ jármûvé. Ezeknek eltávolították a tornyát, amelynek Helyére egy további géppuskát helyeztek el. Az M3 alvázán aknamentesítõ, lángszórós és légvédelmi változatokat is kialakítottak.
M3 Grant/Lee
A számtalan típusváltozatban készült M3-as közepes harckocsi prototípusa 1939-ben készült el. Nagyerejû fegyverzete félelmetes ellenféllé tette. A Lee néven ismert harckocsikat "élesben" elõször a britek vetették be Grant néven az afrikai hadszíntéren, Gazzalánál estek át a tûzkeresztségen, 1942 májusában.
Bár tûzerõben teljesen egyenrangúak voltak a német páncélosokkal, de taktikailag messze elmaradtak a német típusoktól, így a PzKw III-as és a PzKw IV-es modellek jelentõs veszteségeket okoztak. Problémák voltak az M3-as ágyú rossz minõségû lövedékeivel is, de ennek ellenére ezek a tankok fontos szerepet játszottak az angolok harckocsihaderejénél.
Az M3-as pusztán "ezt-használjuk-jobb-hiján" kitöltõszerepe jól látszik abból is, hogy amint elkezdtek megfelelõ mennyiségben megjelenni az M4-es Shermanok, az M3-as szinte azonnal eltûnt az afrikai- és az európai harcterekrõl (Burmában a háború végéig harcoltak a japánok ellen). Alvázát tovább gyártották - két lényegesebb konstrukciónál használták fel: az egyik a M7 Priest önjáró löveg volt, a másik az M31-es vontató. Mindent összevetve, az M3-as nem volt túl jó harckocsitípus. De 1940/41-ben az amerikai ipartól mindössze ennyire tellett, és az M3-as gyártási periódusa alatt és után az USA figyelemreméltó gyorsasággal és rugalmassággal hozta be lemaradását a harckocsigyártásban.
M4 ''Sherman''
Amerikai közepes páncélos, sorozatgyártása az elsõ háborús évek tapasztalatai alapján 1942 júliusban kezdõdött, és rövid idõn belül már valamennyi szövetséges páncélosegységnél alkalmazták. Majdnem 50 ezer darab készült belõle, (ez több, mint a brit és német harckocsik száma összesen!) a háború alatt gyártott amerikai tankok több mint fele Sherman volt.
75 mm-es lövege és korszerûen döntött homlokpáncélja ellenére, mind tûzerõ, mind védettség tekintetében elmaradt a német harckocsiktól. Elsõ bevetésére az el-alameini csata alatt került sor, de mindegyik hadszíntéren alkalmazták. Késõbb ezzel a típussal váltották fel a már elavult Crusader-eket, Cromwell-eket.
A Szovjetunióba is sok példányt szállítottak belõle. A háború végére már nem számított igazán korszerûnek, de a normandiai partraszállás után nagy tömegben alkalmazva a Tigrisekkel is elbánt. Az amerikaiak 1955 után kivonták a használatból, de több hadsereg még 10 évvel késõbb is hadrendben tartott Shermanokat. Nagy elõnye volt a gyors gyárthatóság, a jó karbantarthatóság. Alvázát felhasználták az M10 páncélvadászhoz is.
M8 ''Greyhound''
Az amerikai hadsereg részletesen elemezte az 1940-41-és európai hadmûveletek harcászati tendenciáit, és az M8-ast a levont tanulságok alapján tervezték. A hadsereg több pályázó közül a Ford jár mûvét fogadta el csapatszolgálatra.
Az M8 gyártása 1943 márciusában kezdõdött, és egészen a II. világháború utolsó hónapjáig folytatódott. Ezalatt több mint 11 ezer példány készült. Noha a britek nem voltak elragadtatva a típus vékony páncélzatától (a brit csapatok a típusnak a nem túl hízelgõ Greyhound - agár nevet adták), az M8 nagyszerû harcjármû volt.
Alacsony felépítésének köszönhetõen könnyû volt álcázni, kiváló terepjáró képességgel rendelkezett, ráadásul a tûzereje is elegendõ volt a legtöbb hasonló kategóriájú ellenséges jármû ellen (a típus 37 mm-es ágyúja a háború kezdetén még harckocsilöveg volt). Az M8 a II. világháborúban az amerikai hadsereg legfontosabb páncélgépkocsijává vált.
M10 Wolverine
1942 áprilisában kezdõött el ennek a páncélosok megsemmisítésére alkalmas jármûnek a kifejlesztése az amerikai hadseregnél. A felépítményt a Sherman tankok alvázára készítették. Ezen helyezték el a tetején fedetlen, M7-es ágyúval felszerelt tornyot. Mivel nem közelharcra tervezték, a jármû páncélzata jóval vékonyabb volt, mint a tankoké. Éppen ezért nem önálló egységekben, hanem támogató fegyverként használták. A rossz védettség mellett hátránya volt még, hogy nagy magassága miatt könnyû célpontot jelentett az ellenségnek.
1942 szeptembere és 1943 decembere között kb. 6600 darab készült belõle. Sokat szállítottak Nagy-Britanniának, ahol 1944 végén átalakították. A 17 fontos brit löveggel szerelt változat Achilles néven vált ismertté. Jóval hatékonyabbnak bizonyult, mint az eredeti verzió, ezért a brit haderõ még jóval a háború után is használta.
M24 ''Chaffee''
Az M3-as és M5-ös könnyûharckocsik megbízható, flexibilis és jó taktikai tulajdonságokkal rendelkezõ tankok voltak. De a könnyû harckocsikategória a II. világháború vége felé már nem játszott meghatározó szerepet a páncélos egységek összecsapásaiban. A technika fejlõdése lassan összemosta a három (könnyû, közepes, nehéz) kategóriát, és egy univerzális csataharckocsi (MBT- Main Battle Tank) kialakulásához vezetett.
A világ elsõ MBT-i a szovjet T-34/85-ös, és a német Panzerkampwagen V Panther voltak. Szovjet szakértõk ismerték fel elsõnek azt, hogy a gyors, erõsen páncélozott univerzális harckocsi lassan kiszorítja a könnyû és nehézharckocsikat a csatamezõrõl, ezért leginkább ezt a harckocsiosztályt fejlesztették.
Az amerikaiak ezzel szemben még a háború vége felé is a harmincas években elterjedt felosztásnak a a hívei voltak, és még az M5-ös után is további könnyûharckocsi fejlesztésébe fogtak - így keletkezett az M24 Chaffee könnyûharckocsi, amelyet amerikai források a II. világháború legjobb könnyûharckocsijának tartanak.
Az M24 fejlesztése 1943 áprilisában indult. Tervezett súlya 16 000 kg körül mozgott, ez végül a kész jármûnél 18 371 kg-ra növekedett. A motor és a sebességváltó teljes egészében az M5-tól, a futómû az M18 Hellcat harckocsivadásztól lett átvéve - 5 db nagy jarókerékbõl állt, amelyek torziós rudakkal voltak felfüggesztve. A harckocsi terveit a General Motors szakértõi csoportja készítette el, majd rövidesen elkészültek a prototípusok is, amelyek a tesztek folyamán annyira elnyerték a hadsereg tetszését, hogy még a széles körû tesztek (full service trials) megkezdése elõtt 1 000 db - ot rendeltek belõle. Az M24-est 1944 júliusában rendszeresítették, a hadsereg összesen 5 000 darabot rendelt belõle, ebbõl 4070-et a hadiipar 1945 júniusáig le is szállított. Angol és amerikai források szerint a tank "taktikailag nagyon sikeres volt" - ez bizonyos mértékig igaz, hiszen a M24 Chaffee tényleg jó és megbízható harci gép volt. De ne felejtsük el, hogy 1945-ben egy hasonló osztályú harckocsinak, minden technikai nagyszerûsége ellenére már nem volt mit keresnie a harcmezõn; csak a közepes és nehéz harckocsikat támogató, vagy tisztogató hadmûveleteket végzõ egységeknél érvényesülhetett.
M26 ''Pershing''
A „Panther" és „Tiger" típusú német nehézharckocsik hadszíntéri megjelenése arra serkentette a szövetségeseket, hogy olyan páncélozott harcjármûveket gyártsa- nak, amelyek szembeszállhatnak velük.
Az elsõ használható amerikai nehézharckocsi, a 90 mm-es ágyúval felszerelt M26 Pershing azonban csak 1945 tavaszán jelent meg hadszintéren. A 110 milliméteres páncéllal és 90 mm-es fõ löveggel ellátot harckocsit elõszeretettel emlegették a katonák a "Tigrisszelídítõ" becenéven.
A löveget egy öntvényként készült lövegtoronyba helyezték, nagy sebességû lövedékei még viszonylag jelentõs távolságból is eltudták pusztítani a Tiger és Panther páncélosokat. Nagy elõnye, hogy lövegstabilizátorának köszönhetõen mindezt menet közben is megtehette. Nagyon késõn állították hadrendbe, ekkor is összesen csak 20 darab érkezett Európába. Az egyetlen Európában megsemmisült M26 Pershing típusú amerikai nehéz harckocsi kilövéséért egy Nashorn páncélvadász (93. sPz.Jagd.Abt.) volt a felelõs. A 3. páncélos hadosztály Pershingjét 250 méteres távolságból lõtték ki egyetlen lövéssel Niehl városka közelében, 1945. március 6-án.
Az amerikaikai hadvezetés kénytelen volt tudomásul venni, hogy a hadsereg elsõ számú könnyû harckocsija, az M2 teljesen elavult, és egy sokkal erõsebb páncélzattal rendelkezõ könnyû harckocsira van szükség. Ezen tanulságok Összegzése eredményeként került sor az M3 kialakítására, amelynek sorozatgyártása 1941-ben kezdõdött el, és amelybõl közel 6000 darabot állítottak elõ. Tömegével szállították az M3-at a Vörös Hadseregnek, illetve a brit csapatoknak, utóbbiak a Stuart nevet adták a típusnak. Az M3-at, amelynek lenyûgözõ volt a megbízhatósága és a mozgékonysága, a kezelõszemélyzet is szerette, és a II. világháború összes hadszínterén bevetették.
A típus 1944-re harckocsiként már elavult, ezért számos példányát alakították át parancsnoki, illetve felderítõ jármûvé. Ezeknek eltávolították a tornyát, amelynek Helyére egy további géppuskát helyeztek el. Az M3 alvázán aknamentesítõ, lángszórós és légvédelmi változatokat is kialakítottak.
M3 Grant/Lee
A számtalan típusváltozatban készült M3-as közepes harckocsi prototípusa 1939-ben készült el. Nagyerejû fegyverzete félelmetes ellenféllé tette. A Lee néven ismert harckocsikat "élesben" elõször a britek vetették be Grant néven az afrikai hadszíntéren, Gazzalánál estek át a tûzkeresztségen, 1942 májusában.
Bár tûzerõben teljesen egyenrangúak voltak a német páncélosokkal, de taktikailag messze elmaradtak a német típusoktól, így a PzKw III-as és a PzKw IV-es modellek jelentõs veszteségeket okoztak. Problémák voltak az M3-as ágyú rossz minõségû lövedékeivel is, de ennek ellenére ezek a tankok fontos szerepet játszottak az angolok harckocsihaderejénél.
Az M3-as pusztán "ezt-használjuk-jobb-hiján" kitöltõszerepe jól látszik abból is, hogy amint elkezdtek megfelelõ mennyiségben megjelenni az M4-es Shermanok, az M3-as szinte azonnal eltûnt az afrikai- és az európai harcterekrõl (Burmában a háború végéig harcoltak a japánok ellen). Alvázát tovább gyártották - két lényegesebb konstrukciónál használták fel: az egyik a M7 Priest önjáró löveg volt, a másik az M31-es vontató. Mindent összevetve, az M3-as nem volt túl jó harckocsitípus. De 1940/41-ben az amerikai ipartól mindössze ennyire tellett, és az M3-as gyártási periódusa alatt és után az USA figyelemreméltó gyorsasággal és rugalmassággal hozta be lemaradását a harckocsigyártásban.
M4 ''Sherman''
Amerikai közepes páncélos, sorozatgyártása az elsõ háborús évek tapasztalatai alapján 1942 júliusban kezdõdött, és rövid idõn belül már valamennyi szövetséges páncélosegységnél alkalmazták. Majdnem 50 ezer darab készült belõle, (ez több, mint a brit és német harckocsik száma összesen!) a háború alatt gyártott amerikai tankok több mint fele Sherman volt.
75 mm-es lövege és korszerûen döntött homlokpáncélja ellenére, mind tûzerõ, mind védettség tekintetében elmaradt a német harckocsiktól. Elsõ bevetésére az el-alameini csata alatt került sor, de mindegyik hadszíntéren alkalmazták. Késõbb ezzel a típussal váltották fel a már elavult Crusader-eket, Cromwell-eket.
A Szovjetunióba is sok példányt szállítottak belõle. A háború végére már nem számított igazán korszerûnek, de a normandiai partraszállás után nagy tömegben alkalmazva a Tigrisekkel is elbánt. Az amerikaiak 1955 után kivonták a használatból, de több hadsereg még 10 évvel késõbb is hadrendben tartott Shermanokat. Nagy elõnye volt a gyors gyárthatóság, a jó karbantarthatóság. Alvázát felhasználták az M10 páncélvadászhoz is.
M8 ''Greyhound''
Az amerikai hadsereg részletesen elemezte az 1940-41-és európai hadmûveletek harcászati tendenciáit, és az M8-ast a levont tanulságok alapján tervezték. A hadsereg több pályázó közül a Ford jár mûvét fogadta el csapatszolgálatra.
Az M8 gyártása 1943 márciusában kezdõdött, és egészen a II. világháború utolsó hónapjáig folytatódott. Ezalatt több mint 11 ezer példány készült. Noha a britek nem voltak elragadtatva a típus vékony páncélzatától (a brit csapatok a típusnak a nem túl hízelgõ Greyhound - agár nevet adták), az M8 nagyszerû harcjármû volt.
Alacsony felépítésének köszönhetõen könnyû volt álcázni, kiváló terepjáró képességgel rendelkezett, ráadásul a tûzereje is elegendõ volt a legtöbb hasonló kategóriájú ellenséges jármû ellen (a típus 37 mm-es ágyúja a háború kezdetén még harckocsilöveg volt). Az M8 a II. világháborúban az amerikai hadsereg legfontosabb páncélgépkocsijává vált.
M10 Wolverine
1942 áprilisában kezdõött el ennek a páncélosok megsemmisítésére alkalmas jármûnek a kifejlesztése az amerikai hadseregnél. A felépítményt a Sherman tankok alvázára készítették. Ezen helyezték el a tetején fedetlen, M7-es ágyúval felszerelt tornyot. Mivel nem közelharcra tervezték, a jármû páncélzata jóval vékonyabb volt, mint a tankoké. Éppen ezért nem önálló egységekben, hanem támogató fegyverként használták. A rossz védettség mellett hátránya volt még, hogy nagy magassága miatt könnyû célpontot jelentett az ellenségnek.
1942 szeptembere és 1943 decembere között kb. 6600 darab készült belõle. Sokat szállítottak Nagy-Britanniának, ahol 1944 végén átalakították. A 17 fontos brit löveggel szerelt változat Achilles néven vált ismertté. Jóval hatékonyabbnak bizonyult, mint az eredeti verzió, ezért a brit haderõ még jóval a háború után is használta.
M24 ''Chaffee''
Az M3-as és M5-ös könnyûharckocsik megbízható, flexibilis és jó taktikai tulajdonságokkal rendelkezõ tankok voltak. De a könnyû harckocsikategória a II. világháború vége felé már nem játszott meghatározó szerepet a páncélos egységek összecsapásaiban. A technika fejlõdése lassan összemosta a három (könnyû, közepes, nehéz) kategóriát, és egy univerzális csataharckocsi (MBT- Main Battle Tank) kialakulásához vezetett.
A világ elsõ MBT-i a szovjet T-34/85-ös, és a német Panzerkampwagen V Panther voltak. Szovjet szakértõk ismerték fel elsõnek azt, hogy a gyors, erõsen páncélozott univerzális harckocsi lassan kiszorítja a könnyû és nehézharckocsikat a csatamezõrõl, ezért leginkább ezt a harckocsiosztályt fejlesztették.
Az amerikaiak ezzel szemben még a háború vége felé is a harmincas években elterjedt felosztásnak a a hívei voltak, és még az M5-ös után is további könnyûharckocsi fejlesztésébe fogtak - így keletkezett az M24 Chaffee könnyûharckocsi, amelyet amerikai források a II. világháború legjobb könnyûharckocsijának tartanak.
Az M24 fejlesztése 1943 áprilisában indult. Tervezett súlya 16 000 kg körül mozgott, ez végül a kész jármûnél 18 371 kg-ra növekedett. A motor és a sebességváltó teljes egészében az M5-tól, a futómû az M18 Hellcat harckocsivadásztól lett átvéve - 5 db nagy jarókerékbõl állt, amelyek torziós rudakkal voltak felfüggesztve. A harckocsi terveit a General Motors szakértõi csoportja készítette el, majd rövidesen elkészültek a prototípusok is, amelyek a tesztek folyamán annyira elnyerték a hadsereg tetszését, hogy még a széles körû tesztek (full service trials) megkezdése elõtt 1 000 db - ot rendeltek belõle. Az M24-est 1944 júliusában rendszeresítették, a hadsereg összesen 5 000 darabot rendelt belõle, ebbõl 4070-et a hadiipar 1945 júniusáig le is szállított. Angol és amerikai források szerint a tank "taktikailag nagyon sikeres volt" - ez bizonyos mértékig igaz, hiszen a M24 Chaffee tényleg jó és megbízható harci gép volt. De ne felejtsük el, hogy 1945-ben egy hasonló osztályú harckocsinak, minden technikai nagyszerûsége ellenére már nem volt mit keresnie a harcmezõn; csak a közepes és nehéz harckocsikat támogató, vagy tisztogató hadmûveleteket végzõ egységeknél érvényesülhetett.
M26 ''Pershing''
A „Panther" és „Tiger" típusú német nehézharckocsik hadszíntéri megjelenése arra serkentette a szövetségeseket, hogy olyan páncélozott harcjármûveket gyártsa- nak, amelyek szembeszállhatnak velük.
Az elsõ használható amerikai nehézharckocsi, a 90 mm-es ágyúval felszerelt M26 Pershing azonban csak 1945 tavaszán jelent meg hadszintéren. A 110 milliméteres páncéllal és 90 mm-es fõ löveggel ellátot harckocsit elõszeretettel emlegették a katonák a "Tigrisszelídítõ" becenéven.
A löveget egy öntvényként készült lövegtoronyba helyezték, nagy sebességû lövedékei még viszonylag jelentõs távolságból is eltudták pusztítani a Tiger és Panther páncélosokat. Nagy elõnye, hogy lövegstabilizátorának köszönhetõen mindezt menet közben is megtehette. Nagyon késõn állították hadrendbe, ekkor is összesen csak 20 darab érkezett Európába. Az egyetlen Európában megsemmisült M26 Pershing típusú amerikai nehéz harckocsi kilövéséért egy Nashorn páncélvadász (93. sPz.Jagd.Abt.) volt a felelõs. A 3. páncélos hadosztály Pershingjét 250 méteres távolságból lõtték ki egyetlen lövéssel Niehl városka közelében, 1945. március 6-án.
