Adolf Hitler végrendelete
//A leírást készítette: Schiller von Fokker//[/center]
Hitler politikai végrendelete
"Mit mondott a Führer" 1945 február 4. és 26.-a között és április 2-án.
1. Anglia
Pitt és Churchill - Pitt, az angol világbirodalom megteremtõje, Churchill annak sírásója.- A világháború és annak hatásai Európára és a világpolitikára - Churchill és Roosevelt, a két zsidó 1941-ben lehetetlenné tették Anglia számára a békét 1941-ben. A lengyelek harakirije miatt Anglia a bûnös - Minket háborúra ítéltek. Szerencsétlenség és szükség a német nép számára mindig egy új virágzás születését jelzik elõre.
1945 február 4-e.
Churchill Pittnek képzeli magát. Micsoda beképzeltség! Pitt 1793-ban 43 éves volt, Churchill sajnos aggastyán, akinek éppen csak arra van ereje, hogy a paralitikus Roosevelt parancsait szolgai módon végrehajtsa.
Még a külsõségekben sincs semmiféle hasonlóság sem. Mindig bele kell képzelnünk magunkat az adott idõbe, ha párhuzamokat akarunk vonni. Anglia szempontjából Pittnek minden együttmûködést el kellett utasítani Napóleonnal. Ezzel a merev viselkedésével nyitotta meg az uralom ajtóit, melyet az angol nép a XIX században meg tudott valósítani. Ez az élni akarás politikája volt. Ezzel szemben Churchill az angol népet öngyilkos úton vezette a szakadékba, mikor elutasította a békés együttélést melyet fölajánlottam neki. Ekkor tévedett, ami idõs hadvezéreket jellemez, akik az új háborút a régi játékszabályai és tapasztalatai alapján tervezik. Az elmúlt idõk sikeres tételeit nem lehet egyszerûen lemásolni.
A ma valósága, mely megváltoztatta a világ arculatát, két óriás létezése, az Amerikai Egyesült Államoké és a Szovjetunióé. A nagy Pitt Angliája lehet, hogy képes volt a világot egyensúlyban tartani azzal, hogy minden európai együttmûködésnek útjába állt. Korunk realitásának arra kellett volna Churchillt kényszerítenie, hogy beleegyezzen Európa egységébe, hogy a világ politikai egyensúlyát biztosítsa a XX. században.
A háború elején azon fáradoztam, hogy úgy cselekedjek, mintha az angol miniszterelnök képes lenne egy ilyen nagy területi politika megértésére. Talán maga Churchill is fölismerte ezt világos pillanataiban, de már teljesen el volt zsidósodva. Mindent megtettem, hogy kíméljem a brit büszkeséget, és Nyugaton minden végsõ elhatározást kitoltam. Mikor a Szovjetunió megtámadásával fölnyitottam a bolsevik gennyfészket, abban reménykedtem, hogy nyugaton fölébred a józan paraszti ész és önfenntartási ösztön. Soha senki utánam nem fog alkalmat kínálni arra, hogy ennek a tisztogatásnak a gyümölcseit élvezze anélkül, hogy akár csak a kisujját is meg kelljen görbítenie. De a gyûlölet, mellyel ezek az álszentek minden becsületes embert kezelnek, erõsebb volt, mint az önfenntartási ösztön. Én magam egy dolgot becsültem alá: a zsidó befolyást az angol Churchillre. Inkább hagyják a birodalmat szégyenbe és katasztrófába zuhanni, mint hogy a nemzeti szocialista halálos ellenségnek a legkisebb engedményt is tennék. Egyfajta szalon-antiszemitizmussal talán még kibékültek volna. Határozott szándékom, hogy a világzsidóság hatalmát gyökerestõl kiirtsam, volt a megemészthetetlen kõ a gyomrukban.
Pitt, a zseni megmutatkozik korának követelményeit fölismerõ realista és mégis elõretekintõ politikájában; ez a mûvészet alapította meg a brit szigetcsoport nagyszerû fölemelkedését és segítette Angliát világuralomhoz a múlt században. Churchill, aki mereven utánozza ennek a politikának a külsõségeit, szinte hihetetlen butaságot követ el: a világ nem maradt állva a nagy Pitt ideje után! Ha a múlt évszázad változásai nekünk viszonylag lassúnak is tûnnek, a világháború fölgyorsította a változásokat és a jelenlegi háború nyújtja be nekünk a számlát.
A tiszta hatalmi politika szempontjából a múlt évszázadban csak Európa számított. Az ázsiai birodalmak halálszerû álomba merültek. Az új világ legföljebb Európa függeléke volt, és senki sem sejtette elõre a 13 angol gyarmat sorsát elõre, melyek önállósították magukat. Tizenhárom ... nem vagyok babonás, de az Egyesült Államok esetében nyugodtan lehetnék! Ez az új állam alig négy millió lakossal száz év alatt hatalmassá nõ és századunk elején világhatalommá lesz.
A meghatározó harmincas években a világ helyzete alapvetõen különbözött Napóleonétól és Pittétõl: A világrész hatalmi pozíciója legyengült a világháború nagy anyagi csatáitól való kimerülése miatt. Európa a politikai súlypontok egyik maradt ugyan, de csak egy több közül, melynek jelentõsége egyre csökkent. Ugyanilyen mértékben növekedett az Egyesült Államok és az ázsiai-bolsevik szörny, valamint a fölkelõ nap birodalmának a jelentõsége is.
Egy második Pitt, ha a sors kegyelmébõl a degenerált Angliában az elzsidósodott fél-amerikai részeges helyében állt volna, megragadta volna az alkalmat, hogy az európai egyensúlypolitikát világformátumúvá formálja át. A kölcsönös irigység, gyûlölködés és ellenségeskedés fölkorbácsolása helyett és a konkurenciaharc örökkévalóvá tétele helyett London, ha nem támogatná és erõsítené az európai egyesülés folyamatát, de legalábbis hagyná, hogy az megtörténjen. Az egyesült Európával való szövetségesként Anglia minden világeseményben bíró lehetne.
Mégis úgy tûnik, mintha a sors a hûtlen Albiont büntetni akarná a története során tett bûneiért, melyek hatalmát megalapozták. Churchill megjelenése az Európa és Anglia számára egyaránt döntõ órában a sors bosszúja: Ez tehát az erõs ember, akire a messzemenõen degenerált vezetõ klikk várt, és akire tett! Ez a szenilis sarlatán a brit birodalom sorsa, de sajnos Európáé is. Néha azt kérdem magamtól, vajon az angol nép elfajult nemessége vezetése alatt nem õrizte-e meg tipikus angolszász tulajdonságait, melyek világuralmát megalapozták és éppen ma igazolnák azt. Kételkedem ebben, mert akkor ma fölkelés lenne a vezetés tévedései miatt. Az utóbbi idõben sok olyan alkalom volt jelentõs elhatározások kapcsán, melyek Angliának termékenyebb politikára nyújtottak volna lehetõséget.
Angliának meglett volna a lehetõsége, hogy 1941 elején befejezze a háborút. A brit nép bebizonyította ellenálló erejét és bátorságát a London fölötti légicsatában. Az olasz hadosztályok észak-afrikai kudarca elfelejtette az Északfrancia kudarcot. Azt hiszem, hogy Pitt Angliája megragadta volna ezt a békealkalmat. A zsidók, és cinkosaik, Churchill és Roosevelt nem akarták ezt megengedni.
Egy 1941 elejei béke lett volna az utolsó lehetõség arra, hogy az amerikaiak távol maradjanak az európai konfliktustól. A birodalom vezetése alatt Európa egységes tömbbé változott volna a zsidó befolyás megszûnése után. Franciaország és Olaszország mindegyikét germán erõ gyõzte volna le és nagyobb veszteségek nélkül maradtak volna, valamint nem folytatnának nagyhatalmi politikát. Természetesen lemondanának északafrikai és közelkeleti igényeikre, és ezzel utat adnának az új Európának egy messzetekintõ barátsági politikához az Iszlámmal. Anglia, megszabadulva európai gondjaitól teljesen világbirodalmával foglalkozna. A birodalom pedig a kétfrontos háború veszélye nélkül tudna tulajdonképpeni feladatával törõdni, és a nemzeti szocializmus és életem célját elérni: a bolsevizmus megsemmisítését és népünk jövõjéhez föltétlenül szükséges életteret biztosítani keleten.
A természet törvényeinek megvan a logikája, mely nem föltétlenül egyezik az emberi logikával. Az Angliával való megegyezésért hajlandóak lettünk volna a brit világbirodalom garantálására is. Mindezt, noha nekem az utolsó hindu is szimpatikusabb, mint az arrogáns britek. A németek egyszer örülni fognak, hogy nem felelõsek a molyrágta nagyszerûség továbbéléséért. Az utánunk jövõk ezt soha nem bocsátották volna meg nekünk. Bárhogy is végzõdik ez a háború, a brit világbirodalom vége már ma bizonyos. Halálosan meg van sebesülve, és az angol nép elõtt nem áll más sors nyitva, minthogy átkozott szigetén éhezzen és tüdõvészben megbetegedjen.
Ennek a makacsságnak semmi köze a birodalom hõsi ellenállásához. Angliának meg volt a szabad választása, senki nem kényszerítette a hadüzenetre. Nemcsak elhatározta, hanem önként kezdte el a háborút. A lengyelek soha nem követték volna el harakirit az angol és francia háborús uszítók, a zsidók eszközeinek uszítása nélkül. Az õrület kezdete után is többször lett volna Angliának lehetõsége arra, hogy kihúzza fejét a hurokból, például Lengyelország fölszámolása, vagy Franciaország veresége után. A visszavonulás nem lett volna túl dicsõ, de a britek soha nem voltak kényesek eszközeik megválasztásában. Mi sem könnyebb annál, mint újra a szövetségeseket vádolni, ahogy ezt Párizzsal együtt 1940 májusában Belgiummal szemben tették. Mi mindig legjobb tudásunk szerint segítettünk volna a briteknek abban, hogy elkerüljék a szégyent.
1941 elején, az elsõ afrikai sikerek és a fegyverek tekintélyének visszanyerése után kedvezõ volt az alkalom, hogy egy megegyezéses békével kiszálljanak az ellenségeskedésbõl. Vajon miért vetette alá Churchill országát feltétel nélkül a zsidó-amerikai szövetségesnek, aki valójában sokkal mohóbb, mint leggonoszabb ellenségei? Anglia nem saját háborúját vívja, hanem azt a háborút, melyre gyûlölködõ szövetségesei kényszerítik!
Németországnak viszont nem volt más választása. Amikor a világ fölismerte, hogy én a németeket egy birodalomban egyesítem, és Nagynémetországnak függetlenséget, hatalmat és életteret harcolok ki, ellenségeink egységesek lettek. Ez a háború azért volt számunkra elkerülhetetlen, mert annak elkerülése a német nép legegyszerûbb életre való jogairól való lemondást jelentette volna. A német nép számára egy látszólag független állam nem elfogadható. Lehet, hogy Svájcnak vagy a Svédeknek ez elfogadható, akik külsõségekkel hagyják magukat elámítani, ha a zsebüket megtölthetik. A weimari köztársaság beletörõdött ebbe, és zsidókkal rokon vezetõ klikkje láthatólag jól érezte magát a genfi nemzetek szövetségének padjain. A harmadik birodalomnak nincsenek ilyen ambíciói!
Így háborúra lettünk ítélve. Én csak az elõnyös pillanatot választhattam meg. De nem volt visszaút számunkra. Ellenségeink nemcsak nemzeti szocialista világnézetünkkel szemben voltak ellenségesek - melyet azért tettek felelõsség, hogy a német nép képességeit tökéletesítették - hanem egyáltalán minden némettel szemben. Ki akarnak minket irtani, ez nem kétséges. Most a gyûlölet erõsebbnek tûnik, mint az álszenteskedés. Nem lehetünk eléggé hálásak ezért a nyíltságért ellenségeinknek!
A minket körülvevõ gyûlöletnek csak a teljes háborúval felehetünk. Mi puszta életünkért harcolunk; ez a háború kétségbeesett harc a létért vagy nemlétért. Bármi is történjen: mi a halálig állni fogjuk ezt a harcot. Németország egyszer erõsebben jön ki ebbõl a harcból, mint valaha, és Anglia gyöngébben mint valaha!
A történelem igazolja: Szerencsétlenség és szükség a német nép számára mindig kerülõút volt egy új virágzás születéséhez. Népünk szenvedései ebben a háborúban - és férfiaink, asszonyaink, gyermekeink ezerszer többet szenvedtek ebben a háborúban, mint bármely más nép . ezek a kimondhatatlan szenvedések egyszer segíteni fognak nekünk, hogy gyõztesként mértékletesek legyünk. És ha a sors a német népet áldozatai ellenére cserben hagyja, akkor ezt azért teszi, hogy még nagyobb szenvedések között bizonyítsa élni akarását.
2. A háború
Öt perc múlva tizenkét óra - Csak ameddig harcolunk van remény - Leonidász és háromszáz spártaija - Nagy frigyes elhatározása a cárnõ halála után - Még gyõzhetünk - 1933, ennek az elkerülhetetlen háborúnak a magja
1945 február 6.
Egy hatalmas, mindkét oldalon példátlan keménységgel folytatott harcnak 45 hónapja után a német nép egyedül áll a világhatalmak szövetségével szemben, mely elhatározta megsemmisítését.
Határainkon dúl a háború, a birodalom területe harctérré változott. Az ellenség minden erejét az utolsó rohamra gyûjti össze. Nem legyõzni akarnak, hanem megsemmisíteni. Ellenségeink elhatározták, hogy a birodalmat tönkreverik, a nemzeti szocialista világnézetet kiirtják és a német német rabszolgasorba taszítják, hogy megbüntessék nemzeti szocialista hitéért. Öt perc múlva tizenkét óra.
A helyzet komoly, nagyon komoly, sõt, kétségbeesettnek tûnik. A legerõsebb is föladná fáradtan és kimerülten, elbátortalanodhatna és emiatt nem venné észre ellenfelének gyönge pontjait, melyek százszorosan jelen vannak. Velünk szemben összeférhetetlen ellentétek szövetsége áll, csak a gyûlölet és irigység tartja õket össze, a páni félelem, melyet a zsidó lakájok éreznek a nemzeti szocializmus elõtt. A mi esélyünk, hogy egyedül vagyunk, és senkitõl nem függünk. Esélyünk, hogy az összehányt tömeggel szemben ugyan hat éven át vérzõ, de egységessé forrasztott erõkoncentrációt vonultatunk föl, melyet a veszélyekkel szembeszálló bátorság lelkesít. Egy nép, mely úgy áll ellent, ahogy a német nép teszi ma, azt soha nem fogja a láng fölégetni, mely izzó lávaként zúg fölöttünk. Ellenkezõleg: népünk lelke ebben a vérben még állhatatosabbá és bátrabbá kovácsolódik mint valaha. Bármilyen csapások várnak ránk, a német nép abból új erõt gyûjt, és bármit hoz a pillanat, dicsõ napok állnak elõttünk!
Az ördögi megsemmisítõ szándék, mely a zsákmányra éhes csõcseléket körülöttünk hajtja, diktálja válaszunkat és mutatja nekünk az utat, melyen mennünk kell; az egyetlen utat, mely számunkra maradt. Folytatnunk kell a harcot a kétségbeesés bátorságával, arccal az ellenség felé, anélkül, hogy visszanéznénk, és hazánk szent földjének minden centiméterét meg kell védenünk. Csak ameddig harcolunk, van remény; és már ez a fölismerés is megtilt minden gondolatot arról, hogy lehet, hogy a játék már el van vesztve. Egy játék soha nincs elveszve. mielõtt az utolsó kártyát kitették volna az asztalra. És ha a kétségbeesett erõfeszítések dacára a sors úgy akarja, hogy történelmünk során ismét egyszer legyõzzön bennünket a túlerõben levõ ellenség, akkor emelt fõvel és azzal a büszke érzéssel akarunk veszíteni, hogy a német nép becsületén nem esett folt. A kétségbeesett harcnak is megvan az örök értéke, hogy utánozni fogják. Gondoljunk csak Leonidászra és a háromszáz spártaira! Soha nem volt a német lényére jellemzõ, hogy juhnyájként vonuljon a vágóhídra. Lehet, hogy ki lehet bennünket irtani, de nem terelnek bennünket ellenállás nélkül a vágóhídra.
Nem, egy helyzet soha nem reménytelen. Milyen gyakran történtek váratlan dolgok a német nép történelmében! A hétéves háború alatt az öreg Fritz állandóan a katasztrófa szélén állt. Mikor erejének végén volt, 1762 telén elhatározta, hogy egy bizonyos napon öngyilkos lesz, ha addig nem fordul meg a hadiszerencse kereke; és három nappal a határidõ elõtt meghalt a cárnõ, és szinte csodaképpen a dolgok menete szerencsésre fordul. Mint Nagy Frigyes, úgy állunk ma hatalmas ellenségek szövetségével szemben. De a szövetségek ember mûvei, melyeket kevesek akarata tart össze. Egy Churchill eltûnhet, és minden megváltozik. Eltûnésével talán Anglia elitje tisztába jönne azzal a szakadékkal, melyet Európa átadása a bolsevizmusnak jelent számára, és hirtelen felébredés következhetne be. Azok az angolok, akikért végsõ soron szintén harcoltunk, és akik gyõzelmünk gyümölcseit szintén élvezhetnék...
Még lehetünk gyõztesek egy utolsó erõfeszítéssel. Csak legyen idõnk erre az utolsó fordulóra!
Célunk csak annyi, hogy egyszerûen tovább éljünk. A tény, hogy a német nép tovább létezhet független módon, számunkra fölér a gyõzelemmel. Ez önmagában elegendõ ara, hogy igazolja ezt a háborút, mert ez nem volt haszontalan háború. maga a háború elkerülhetetlen volt. Valójában a nemzeti szocialista birodalom ellenségei már 1933 óta ezt akarták minden erõvel.
3. A világrészek
Tengerentúli vállalkozások elszegényítik a nemzeteket - Amerika és Ausztrália lélek nélküli épületek - a keresztény missziók hiábavaló fáradozásai - materializmus , alkoholizmus, fanatizmus és szifilisz a fehérek ajándéka - a szörny, melynek neve Egyesült Államok - gerince: a németek - a germán expanzió természetadta iránya - Európát az európaiaknak - Ausztrália üressége vonzza az ázsiaiakat.
1945 február 7.
Csak olyan népek, melyek eredetükben szorosan bele vannak gyökerezve, fognak teljesen fölvirágozni. Egy embernek soha nem szabad elidegenednie a földtõl, ahol szerencséje folytán megszületett: idegenben folyton a hazatérés gondolata kell, hogy éltesse. Az angolok, akik kényszer folytán gyarmatosítók lettek, és nagy gyarmatosítók voltak, általában ehhez a szabályhoz tartották magukat.
A kontinentális népek számára szükségesnek tûnik számomra, hogy csak oda terjeszkedjenek, ahol biztosítva van a földrajzi elérhetõség az anyaországhoz.
A földbe való gyökerezés elsõsorban a kontinentális népek tulajdonsága, és az hiszem, hogy ez különösen igaz a németekre. Ez kétségtelenül elmagyarázza, hogy soha nem vonzódtunk igazán tengerentúli gyarmatokhoz. Az ókorból és az újkor történelmébõl is látható, hogy a tengeren túli vállalkozások tartósan csak a népek elszegényedéséhez vezettek, akik ezekre vállalkoztak. Erejüket elpazarolták ezekre. Végsõ soron azoknak az erõknek a kiegyenlítõ nyomása végzett velük, melyeket maguk hívtak életre vagy ébresztettek föl. Van-e erre jobb példa a helléneknél?
Ami igaz a régi görögökre, az igaz ma az európaiakra is. Kétségtelenül szükséges, hogy a népek újra fölfedezzék saját értékeiket. Aki veszi a fáradságot, hogy elég hosszú idõt tanulmányozzon, az az eseményekben ennek a megállapításnak a megerõsítését fogja találni.
Spanyolország, Franciaország és végül Anglia is elvérzett ezekben a gyarmati vállalkozásokban és elvesztették életerejüket. Azok a földrészek, melyeket Spanyolország és Anglia fölébresztett, melyeket újrateremtettek, ma kifejezett saját életet élnek. Csak üres idejükben gondolnak vissza eredetükre, mesterséges fióküzletekké váltak, melyekbõl hiányzik a hagyomány, a kultúra és a lélek.
A gyakorlatilag üres földrészek újra betelepítésénél beszélhetünk sikerrõl. Ez az Egyesült Államok és Ausztrália esetében fönnáll, lehet hogy sikerek, de csak anyagi tekintetben. Ezek is csak mesterséges konstrukciók, lélektelen építmények, melyekrõl nem lehet tudni, hogy gyerekkorukban álltak-e meg, vagy már aggkori végelgyengülésben szenvednek-e. A már lakott földrészeken a sikertelenség még feltûnõbb volt. Itt a fehérek csak erõszakkal tolakodtak elõre, és befolyásuk az õslakosságra nullával volt egyenlõ: A hindu hindu maradt, a kínai kínai, a moszlém moszlém. Vallási területen nem történt mélyreható változás, és még kevésbé más területeken a keresztény missziók erõs törekvései ellenére sem. Ritkák a tényleges térítések, melyek valóságosságát még be kéne bizonyítani, és kérdéses, hogy ott kifejezetten tökfilkókról van-e szó.
De a fehérek hoztak valamit ezeknek a népeknek, a legrosszabbat, amit csak hozni tudtak, az emberiség legszörnyûbb ostorait: a materializmust , az alkoholizmust, a fanatizmust és a szifiliszt! Máskülönben ezek a népek minden sajátságukban és mindabban, amiben fölöttünk állnak, hûek maradtak önmagukhoz. Amit erõszakkal rájuk kényszerítettek, még rosszabb eredményeket mutatott. A józan paraszti észnek vissza kellene riadnia az ilyen kísérletektõl, melyekrõl eleve tudjuk, hogy fölöslegesek. Egyetlen sikerrõl számolhatnak be a gyarmatosítók: mindenütt fölébresztették a gyûlöletet. Azt a gyûlöletet, melyeket a népek, akiknek saját életét megzavartuk, éreznek arra, hogy minket elzavarjanak. Látszólag úgy tûnik, hogy pont ez a cél! Bizonyítsák be nekem, hogy a keresztények száma megnõtt volna a gyarmatosítás következtében! Hol vannak a tömeges áttérések, melyek az iszlám sikeréért felelõsek? Ázsiában és Afrikában itt-itt látok a kereszténységnek apró szigetecskéit kis színes foltok formájában, és ezeknek is csak a neve az. Ez a csodált keresztény misszió egyetlen sikere, melynek kinyilatkoztatói az isteni valóságot saját maguk számára vették kizárólagosan igénybe!
Ha mindent figyelembe veszünk, az európai gyarmatosító politika teljesen csõdöt mondott. Emellett tökéletesen ismerem egy szembeötlõs sikerét, mely azonban csak anyagi siker, én arról a szörnyrõl beszélek, mely magát Egyesült Államoknak nevezi. És ez tényleg szörny: míg Európa kétségbeesetten harcol a bolsevista rém távoltartásáért, az Egyesült Államokban az elzsidósodott Rooseveltnek nem jut jobb dolog az eszébe, minthogy hatalmas anyagi erejét az ázsiai barbároknak adja kölcsön; ezeknek a barbároknak, akik Európát, az Új világ szülõanyját meg akarják semmisíteni! Utólag csak sajnálkozhatunk, ha a sok millió jó németre gondolunk, akik az Egyesült Államokba vándoroltak ki és ott ennek az államnak a gerincét alkotják. Ezeket elvesztette az anyaország mint németeket, õst, annak ellenségeivé lettek, és rosszabb ellenségeivé, mint mások. Ha a kivándorolt német meg is tartja szorgalmát, elveszti német lelkét. Nincs degeneráltabb, mint egy degenerált német.
A jövõben ügyelnünk kell arra, hogy megakadályozzuk a német vér ilyenfajta érvágását minden irányba. Keletre, és mindig csak keletre szabad születési fölöslegünket irányítani. Ez a germán expanzió természetadta iránya. Az éghajlat zordsága, mellyel ott embereink találkoznak, lehetõséget ad számukra, egy kemény emberfajta képességeinek kibontakoztatására. Az összehasonlítás hatására kialakul a kívánatos reakció, az igazi honvágy náluk is. Ha egy német Kievbe költözik, teljesen német marad. Ha Miamiba költözik, degenerálódik - amerikai lesz belõle!
Ha a gyarmatosító politika nem felel meg a német hajlamoknak, ez maga igazolja, hogy a birodalom nem érezheti magát szolidárisnak olyan országokkal, melyek idegen népeket igáznak le, és soha nem juthat arra a gondolatra, hogy a gyarmatosítókat támogassa. Európában egy európai Monroe doktrínát kell kinyilatkoztatnunk: "Európa az európaiaknak!" Ennek azt is jelentenie kell, hogy az európai nem avatkozik bele más földrészek belügyeibe.
A brit fegyencek sorsa Ausztráliában hidegen hagy bennünket. Ha életerejük nem elég arra, hogy kellõképpen megnöveljék a népsûrûséget, akkor ne számítsanak ránk. Nincs kifogásom az ellen, hogy a földrész üres területei Ázsia gyorsan szaporodó népeit vonzzák. Ez az õ dolguk. Mindenesetre, nem a mienk!
4. Spanyolország
A plutokrata kizsákmányolók kormánya Franco Spanyolországában. Becsaptak bennünket. A román népek feltartóztathatatlan dekadenciája. Be kellett volna ejtõernyõseinknek venni Gibraltárt.
1945 február 10.
Néha megkérdeztem magamtól, hogy jól tettük-e, hogy 1940-ben Spanyolországot nem vontuk be ebbe a háborúba. Csak kevés rábeszélés kellett volna, mert Franco nem kíván semmit jobban, mint hogy Olaszország mellett õ is a gyõztesekhez tartozzon.
Viszont Franco úgy vélte, hogy részvétele nagy árat ér. Mégis úgy vélem, hogy jezsuita sógora fáradhatatlan szabotázsa ellenére végül elfogadható feltételek mellett hajlandó lett volna velünk menetelni: Franciaország egy kis részéért, becsvágyának kielégítéséért, és Algéria egy jó darabjáért anyagi vágyai kielégítéséért.De mivel nekünk Spanyolország nem jelentett megfogható elõnyt, nekem nem tûnt közvetlen beavatkozása kívánatosnak. Természetesen ez megadta volna a lehetõséget Gibraltár elfoglalására; de emiatt aztán az atlanti parton kilométerek százait kellett volna védeni - San-Sebastiantól Cadizig.És egy további következmény: Brit ügynökök újra polgárháborúra uszítottak volna. Emellett elköteleztük volna magunkat egy rendszer mellett, mely nekem nem túl szimpatikus, a plutokrata kizsákmányolók rendszere, melyet papok egzecíroztatnak! Franco megbocsáthatatlan hibája, hogy a polgárháború befejezése után nem volt képes a spanyol nép kibékítésére, hogy a falangistákat, akik miatt Spanyolországot támogattuk, félretette, és olyan volt ellenfeleket, akik egyáltalán nem voltak mind vörösök, banditaként kezel. Egy ország felét törvényen kívül helyezni nem megoldás, miközben egy kizsákmányoló kisebbség mindenki kárára meggazdagodik, a papok áldásával. Biztos vagyok menne, hogy az úgynevezett vörösök közt Spanyolországban nagyon kevés kommunista volt. Félrevezettek bennünket, mert soha nem egyeztem volna abba bele, hogy repülõink arra szolgáljanak, hogy éhezõket semmisítsenek meg, és a spanyol nemesek és a papság újra visszaszerezzék középkori elõjogaikat.
Összefoglalva: A legjobb szolgálat, melyet Spanyolország ebben a háborúban nekünk nyújthatott, nyújtotta is: hogy az ibériai félsziget nem folyt bele a háborúba. Olasz partnereinkkel már elég sok gondunk volt. Bármi is a spanyol katona elõnye, a teljesen elõkészítetlen és szegény Spanyolország inkább hátráltatott volna bennünket, mint használt volna nekünk.
Úgy vélem, ez a háború legalább egyvalamit világosság tett, a román népek föltartóztathatatlan dekadenciáját. Világosan bebizonyították, hogy nem versenyképesek, és a világ felosztásába nem tudnak beleszólni.
Az lett volna a legegyszerûbb, ha Gibraltárt Franco néma beleegyezésével ejtõernyõseink elfoglalják. Emiatt Anglia biztosan nem támadta volna le Spanyolországot; Churchillnek sokkal fontosabb volt Spanyolországot kizárni a háborúból. Minket viszont emiatt nem fenyeget a brit partraszállás Portugália partjain.
5. A zsidók
A zsidók és az antiszemitizmus. A zsidó soha nem olvad be. A nemzeti szocializmus a zsidókérdést gyökerénél fogta meg. A zsidók elhatározása, mindent kockáztatni. Kinyitottam a világ szemeit. Zsidók táplálják az antiszemitizmust. A faji büszkeség elõfeltétele más nagy fajok megértésének. A nemzeti szocializmus és a poroszság rokonsága. A német osztrákok tapasztalatai. A modern német típusa. Nincs zsidó faj. A német nép könnyen hisz. A zsidókkal nyíltan harcoltam. A jövõ hálája.
1945 február 13.
A nemzeti szocializmus érdeme, hogy elõször a zsidókérdés megoldásához nyúlt realisztikusan.
A zsidók maguk gerjesztették az antiszemitizmust. Az évszázadok során a nemzsidó népek, kezdve az egyiptomiakkal, hozzánk hasonlóan reagáltak. Eljön az a pillanat, mikor kifáradnak abban, hogy a zsidó csalók kizsákmányolják õket. Akkor úgy fölizgulnak, mint az állat, mikor lerázza parazitáit. Egyre erõsebben reagálnak és végül fölháborodnak. Ez egyfajta ösztönös önvédelmi reakció, az idegenek elleni védekezés reakciója, aki nem illeszkedik be, ellenáll a beolvadásnak, aki beférkõzik és egyszersmind betolakszik,akik kihasznál bennünket. A zsidó lénye idegen számunkra, aki nem tud és nem akar beilleszkedni. Ebben különbözik más idegenektõl; jogokat kíván az állami közösségben és mégis zsidó marad. Úgy gondolja, hogy joga van ilyen kettõs szerepet játszani, és ezzel az arcátlansággal egyedülálló a világon.
A nemzeti szocializmus a zsidókérdést alapjaiban fogta meg, és a tények szintjére helyezte: fölfedte a zsidók világuralmi szándékát, alaposan és mélyen foglalkozott velük, kidobta õket a kulcsállásokból, melyeket megszereztek, azzal a hajthatatlan akarattal hajtotta ki õket, hogy megtisztítsa a német életteret a zsidó méregtõl; ennek során számunkra létfontosságú és a legutolsó pillanatban elindított radikális méregtelenítõ kúrát kezdett, mely nélkül nyomorúságosan elpusztultunk volna.
Ha ennek a kezdeményezésnek sikere lesz Németországban, minden esély megvan ara, hogy ez példaértékû lesz. Sõt, ez föltétlenül elvárható, mert csak természetes, hogy az egészség legyõzi a betegséget. A zsidók tudatában volta a veszélynek; és ezért határozták el, hogy mindent bevetnek, és élethalálharcot indítanak ellenünk. Minden áron szét kellett nekik a nemzeti szocializmust verni, ha a világ tönkre is megy emiatt. Még egyetlen háború sem volt annyira kifejezetten zsidó jellegû, mint ez.
Én a magam részérõl arra kényszerítettem a világ zsidóságát, hogy levesse álarcát, és ha nem is gyõznek erõfeszítéseink, akkor is csak ideiglenes lehet a vereség, mert kinyitottam a világ szemét a zsidó veszélyre.
Eljárásunk arra kényszerítette a zsidókat, hogy agresszívak legyenek. Ilyen formában a zsidó kevésbé veszélyes, mint az alattomos félénkében. Nekem százszor kedvesebb az a zsidó, amelyik elismeri faját mint az, aki úgy tesz, mintha csak vallása különböztetné meg tõlünk. Has megnyerem ezt a háborút, akkor véget vetek a zsidó világuralomnak. Ha elvesztem, akkor a zsidó diadalittasság még messze nem jogos, mert a zsidók emiatt magukon kívül lesznek és elvesztik józan ítélõképességüket. Pimaszságukat annyira élesen mutatják, hogy ezzel saját koporsójukba verik a szögeket. Természetesen újra kettõs játékukat játsszák, azaz minden országban igénylik a teljes állampolgári jogokat anélkül, hogy elhagynák a kiválasztott népet. DE a szerény zsidó helyére a diadalittas zsidó lép - épp olyan mocskos és bûzös, mint a másik, ha nem erõsebben az. Ez garantálná, hogy az antiszemitizmus nem hal ki, mert a zsidók folyamatosan táplálják. Elõször az oknak kellene megszûnnie, hogy a védekezés megszûnjön. Ebben az egyben megbízhatunk a zsidókban: az antiszemitizmus velük együtt el fog tûnni a világból.
Még az is, aki nem büszke fajára, be kell, hogy ismerje, hogy egyetlen faj számára sem kívánatos a keveredés más fajokkal. A rendszeres fajkeverés, kevés véletlen sikertõl eltekintve soha nem vezetett jó eredményre. Ha egy faj magát tisztán akarja tartani, azzal bebizonyítja életerejét és élni akarását. Nekem normálisnak tûnik, hogy mindenki büszke a saját fajára, és ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy lenézi a többieket. Soha nem gondoltam azt, hogy a japánok vagy a kínaiak alacsonyabbrendûek lennének. Mindkettõ régi kultúrát hordoz magában, és nyíltan elismerem, hogy hagyományaik túlszárnyalják a mieinket. Minden okuk megvan arra, hogy büszkék legyenek rá, mint ahogy mi is büszkék vagyunk saját kultúrkörünkre. Úgy gondolom, hogy annál könnyebb lesz a japánokkal és kínaiakkal megértenem magamat, minél büszkébbek saját fajukra.
A faji hovatartozásra való büszkeséget a német alapjában nem ismerte. Ez az utolsó három évszázad belsõ feszültségeivel magyarázható, a vallásháborúkkal, a külföldi hatásokkal, a kereszténység hatásaival, mert a kereszténység nem a germán jellemmel született Istenben való hit, hanem kényszerített, a germán lénynek ellentmondó vallás. A faji büszkeség, ha az a németnél észrevehetõ és esetleg agresszív formát ölt, csak a sok német kisebbségi komplexusának kiegyenlítõ reakciója. Ez természetesen nem vonatkozik a poroszokra. õk Nagy Frigyes óta azoknak a nyugodt felülkerekedõ érzését szerezték meg, akiknek nem szükséges magabiztosságukat kimutatni. Ezek a tulajdonságok tették a poroszokat bizonyíthatóan képessé arra, hogy Németország egyesítését keresztülvigyék. A nemzeti szocializmus minden németnek megadta a büszke öntudatot, mely a poroszokra jellemzõ.
A nemzeti büszkeség a keleti németeknek is vérükben van, hasonlóan a poroszokhoz. Ez attól van, hogy az évszázadok során soha nem állottak idegen uralom alatt, ellenkezõleg, õk parancsoltak idegen népeknek, és azoktól engedelmességet követeltek. A német-osztrákok gyakorolták a hatalom használatát, és emiatt olyan világfiak, amit senki sem vitat.
A nemzeti szocializmus olvasztótégelyként ötvözi tiszta egységbe a német lélek sajátosságait.A modern német típusa ezek után: dolgos, lelkiismeretes, öntudatos de egyszerû. Nem egyéni javaira büszke, hanem a nagy közösséghez való tartozására, melyet a világ csodálni fog. Ez a német magabiztosság egyáltalán nem mások lenézésébõl ered. Ezt az érzést egy ideig tudatosan kissé túlértékeltük, mert eleinte hajtóerõként szükségesnek tartottuk, hogy a németeket a lehetõ leggyorsabban a helyes útra tereljük. Egy oldalon a túlzások majdnem mindig a másik oldal reakcióját vonják maguk után: ez a dolgok természete. Mindez nem máról holnapra következik be, ehhez az idõ segítsége kell. Nagy Frigyes a porosz típus megalkotója. két vagy három nemzedék kellett ahhoz, hogy ez a porosz típus hússá és vérré váljon, hogy a porosz életstílus minden poroszt jellemzõ lényeges vonássá váljon.
Északi faji tudatunk csak a zsidó fajjal szemben agresszív. Itt csak nyelvi kényelembõl beszélünk a zsidó fajról, mert az igazi, genetikus értelemben nincs zsidó faj. A viszonyok kényszerítenek bennünket erre a megjelölésre; Mert a valóságban egy fajilag és szellemileg összetartozó csoporthoz tartozás szempontjából, melybe a zsidók az egész világon tartoznak, teljesen mindegy, hogy milyen útlevéllel rendelkezik az egyes személy. Ezt a csoportot nevezzük zsidó fajnak. Tehát semmi esetre sincs szó, noha nekik a héber vallás idõközben cégérükké vált, egy vallási csoportról, akiket a közös hit köt össze.
A zsidó faj mindenek elõtt szellemi társulás. Ha a héber vallás is az alapja, és ha részben ez is formálta, de lényege nem vallási, mert istentelenek éppen úgy ide tartoznak, mint mélyen hívõk. Ehhez jön a sorsközösség, mint az évszázadok során elszenvedett üldözések következménye, melyekrõl a zsidók folyamatosan nem látják be, hogy ezek kivétel nélkül az õk hibájából következtek be. Antropológiailag a zsidóknak nincsenek olyan közös ismérvei, melyek egy fajt csinálnának belõlük. Ennek ellenére minden zsidóban megvan pár cseppje annak, amit mi specifikusan zsidó vérnek nevezünk. Mással nem lenne magyarázható bizonyos testi adottságok állandósága, melyet mind a keleti, mind a földközi tengeri zsidóknál meg lehet találni - nagy orr húsos orrlyukakkal. Ezt aligha lehet a sok generáción át a gettóban eltöltött élettel magyarázni.
A képzelt faj keményebb és állandóbb, mint a természetes faj. Ha egy német az Egyesült államokba költözik, hamarosan amerikaivá lesz. A zsidó bárhova is megy, zsidó marad. Természete olyan, hogy nem képes beolvadni. És éppen ez a beolvaszthatatlanság jellemzi faját és jelenik meg a "szellemi" fölsõbbrendûségeként a hús fölött.
A XIX. század során történt meredek felívelésük a zsidókat hatalmuk érzetével töltötte el, és arra csábította õket, hogy vessék le álarcukat. Szerencsénkre, mert csak akkor tudunk ellenük föllépni, ha büszkén és kihívóan elismerik, hogy zsidók. A német nép könnyen becsapható volta miatt csak örvendhetünk amiatt, hogy legszörnyûbb halálos ellenségeink "becsületességi" rohamot kaptak.
Nyíltan harcoltam a zsidók ellen. A háború kitörésekor intettem õket. Nem hagytam bennük kétséget afelõl, hogy ha a világot újra háborúba taszítják, sértetlenül megússzák, hogy Európából eltávolítjuk a férgeket. Erre az intésre újabb kihívással válaszoltak, és kinyilatkoztatták, hogy ahol csak zsidó van, az a nemzeti szocializmus és a Birodalom engesztelhetetlen ellensége. Fölvágtam a zsidó gennygócot, mint a többit. A jövõ örökké hálás lesz nekünk ezért.
6. Tábornokaink és diplomatáink
Túl korán és túl késõn. Az idõ ellenünk dolgozik. Tábornokaink és diplomatáink: ügyetlenség és szabotázs. Francia politikánk értelmetlenség volt. Föl kellett volna szabadítani a francia munkásokat és erõsíteni a fölkelõket a gyarmatokon. A Wilhelm utca a vilmosi kor szellemében él. Nem tévedtem a "Harcom"-ban.
1945 február 14.
Ebben a háborúban az gáncsol el bennünket, hogy az Németország szempontjából túl korán és másfelõl túl késõn tört ki. A fölfegyverkezés szempontjából elõnyösebb lett volna, ha egy évvel hamarabb kezdõdik. 1983-ban kellett volna elhatározni azt, és nem kivárni, míg 1939-ben belekényszerítenek bennünket, amikor az már elkerülhetetlen. De ez nem az én hibám, hiszen az angolok és franciák Münchenben minden feltételemet elfogadták.
A háború tehát egyrészt túl késõn jött. De erkölcsi erõnket tekintve túl korai volt. Nem maradt elég idõm arra, hogy az embereket elõkészítsem politikánkra. Húsz évre lett volna szükségem ahhoz, hogy egy nemzeti szocialista elit fölnõjön, fiatal emberek, akik gyerekkoruk óta növekedtek bele tanainkba. A németek tragédiája, hogy soha nem elég nekünk az idõ. Mindig a körülmények kényszerítenek bennünket. És ha az idõ kényszerít bennünket, az azért van, mert túl kevés a terünk. Az oroszok, végtelen terükben megengedhetik maguknak, hogy kivárják a dolgokat. Az idõ nekik dolgozik, és ellenünk. Még ha a Mindenható nekem hosszú életet szánt is volna, hogy Németországot az élet napos oldalára vezessem, melyre a német népnek joga van, meg vagyok gyõzõdve arról, hogy az ellenség ezt nem hagyta volna. Meg akartak volna semmisíteni bennünket, mielõtt az egységes hit, az érzelem és értelem vezette nemzeti szocialista Németország legyõzhetetlenné vált volna.
Mivel nem volt meg a vezetõ rétegünk, meg kellett elégednünk a meglevõ emberanyaggal. Olyan is az eredmény! Mert a szellemi tervet nem fedte a megvalósítás, a forradalmi Harmadik Birodalom háborús politikájából szükségszerûen reakciós nyárspolgárok politikája lett. Tábornokaink és diplomatáink kevés kivétellel a tegnap emberei, akik egy túlélt idõ háborúját és politikáját csinálják. Ez érvényes a becsületesekre és a többiekre is. Az egyik csoport tehetségtelensége vagy a lelkesedés hiánya miatt mond csõdöt, a másik csoport tudatosan szabotál.
Francia politikánk teljes értelmetlenség volt. Nem lett volna szabad velük együtt dolgozni. Ez jó volt Franciaországnak, de rossz nekünk. Abetz nagyon okosnak hitte magát, mikor a megértés politikájának kikiáltójaként mûködött,és a mi francia politikánkat erre az útra terelte. Abban az illúzióban ringott, hogy megelõzi az eseményeket, de valójában mögöttük kullogott. Napóleon Franciaországáról álmodott, egy olyan francia néprõl, mely értékeli a nagyvonalú ellenséget és tudja azt értékelni. Nem látta a tényeket, és nem ismerte föl, hogy Franciaország az utóbbi száz évben új arcot kapott: egy kurva arcát. És ez a kiégett kurva vezetett bennünket az orrunknál fogva, és mi nem vettük észre, hogy kinevet bennünket.
Föladatunk az lett volna, hogy fölszabadítsuk a francia munkást és segítsünk neki, a forradalmat megnyerni. Egy elmeszesedett polgárságot, ezeket a szívtelen és hontalan fickókat elsöpörjük. De kik voltak a Wilhelmstraßei diplomatáinknak a barátai Franciaországban? kicsinyes számítók, akik azért becsültek bennünket, az ország megszállóit, mert védtük pénzszekrényeiket, és akik eldöntötték, hogy bennünket az elsõ adandó lehetõségkor elárulnak, ha erre büntetlenül lehetõségük nyílik!
Nem volt ennél kevésbé együgyû viselkedésünk a francia gyarmatokon. Itt is elemükben voltak a Wilhelmstraßei zsenik! Tényleg klasszikus diplomaták, a régi iskola tisztjei és keletbalti káposztaföldbirtokosok, ezek voltak segítõink egy európai méretû forradalomban! A múlt század háborúvezetésének elképzeléseihez ragaszkodtak. Emellett semmi áron nem játszhattuk Franciaország játékát a népekkel, akik a francia igát húzták: Ellenkezõleg, segítenünk kellett nekik, hogy kiszabaduljanak az igából, ha szükséges, buzdítani kellett õket. Semmi sem akadályozott bennünket ebben 1940-ben a Közelkeleten és Északafrikában. Diplomatáink ehelyett erõsítették Franciaország hatalmát Szíriában, Tunéziában, Algériában és Marokkóban. Politikus-gavallérjaink inkább az elegáns franciákkal álltak kapcsolatban, mint a fölkelõk barátságát viszonozták. Inkább botot lóbáló gyarmatosító tisztekkel reggeliztek, akik csak csalásra és árulásra gondoltak, mint az arabokkal, akik hû szövetségesünk maradtak volna.
Pontosan ismerem ezeknek a hivatásos intrigánsoknak a terveit. Értik szakmájukat, és megvannak a példaképeik! Csak arra gondoltak, hogy az angolokkal kitoljanak, mert számukra létezett még a már rég eltûnt gyarmatosító ellentét Franciaország és Anglia között. Itt a vilmosi idõkre gondolok, Viktória királynõ világára, amikor a rókák, Poincaré és Delcassé éltek. De ez az ellentét már csak a felületen létezik és az alatt nem. csak látszólagos dolog, nem több, mert ellenségeinknél is vannak még a régi iskola diplomatáiból. Gyakorlatilag ma Anglia és Franciaország üzlettársak, és mindegyik saját céljait követi lelkesen, nem riadnak vissza a szövetség semmiféle megsértésétõl, de a veszély órájában mindig megegyeznek. A franciák németgyûlölete sokkal mélyebb ennél. Ebbõl le kell vonnunk következtetéseinket a jövõre nézve.
Franciaországot illetõen csak két lehetõség marad. lehet, hogy angol szövetségesét tényleg cserben akarta hagyni. Ekkor számunkra mint szövetséges csak nagyon csekély értékû, mert bennünket is az elsõ adandó alkalommal cserben hagy. Vagy pedig az állásváltoztatás csak rejtett ravasz csel, és akkor annál inkább vigyáznunk kell. Mi teljesen nevetséges álomvilágban éltünk ezt az országot illetõen. Pedig csak egyetlen értelmes recept volt: A jéghideg bizalmatlanság politikája. Tudom, hogy Franciaországot illetõen nem tévedtem. A "Harcomban" világosan leírtam, hogy mit lehet errõl az országról tartani. És pontosan tudtam, hogy miért fogok a következõ húsz évben egy jottányit sem változtatni ezen a meggyõzõdésemen.
7. Elhatározások
A háború legnehezebb elhatározása. Az angolokkal való béke elõfeltétele a vörös hadsereg megsemmisítése. Az Anglia fölötti gyõzelem esélye. Olaszország görög hadjárata a Molotov elutazása utáni napon.
1945 február 15
Ennek a háborúnak a legnehezebb elhatározása számomra az Oroszország megtámadására kiadott parancs volt. Mindig az volt a véleményem, hogy Németország nem vezethet két fronton háborút, és senki sem vonhatja kétségbe, hogy bárkinél intenzívebben tanulmányoztam és gondolta át Napóleon Oroszországi tapasztalatait. De akkor miért a háború Oroszország ellen? Miért éppen abban az idõben?
Már nem reméltük, hogy a nyugati háborút egy Anglia elleni invázióval befejezzük. Ez az ország, melyet gyöngeelméjûek vezetnek, nem ismerte el vezetésünket és nem volt hajlandó becsületes békére addig, míg egyetlen birodalom ellenes hatalom létezett Európában. A háborúnak végtelenül hosszúvá kellett válnia - annak a háborúnak, melybe az amerikaiak egyre erõsebben vettek részt. Az USA ember- és anyagi ereje, a háborús technika fejlõdése, és az új fegyverek - éppen úgy nálunk, mint az ellenségnél -, az angol partok fenyegetõ közelsége, mindez arra kényszerített bennünket, hogy minden módon megakadályozzunk egy hosszú háborút. Az idõ - mindig az idõ! - ellenünk dolgozott. Az angolok békére kényszerítésének egyetlen módja volt, hogy a vörös hadsereg megsemmisítésével elvegyük reményüket arra, hogy a földrészen egy velünk egyenlõ erejû hadsereg létezik. Nem volt más választásunk, minthogy az Oroszország tényezõt megszüntessük az európai erõtérben. A másik, szintén nagyon fontos ok, mely már önmagában is elegendõ lett volna: a bolsevizmus puszta léte állandó veszélyt jelent. Innen bármikor, szinte kényszerû módon várhattuk a támadást.
Egyetlen lehetõségünk arra, hogy Oroszországot legyõzzük, az volt, hogy megelõzzük támadását. Mert a Szovjetunió elleni védekezõ háború számunkra kizárt dolog volt. Semmi esetre sem engedhettük át a vörös hadseregnek a területi elõnyt, utainkat a vörös tankok támadásának, vasutainkat csapat és anyagszállításuknak. Megverhettük a bolsevistákat erdeikben, mocsaraikban és lápjaikban, ha kellõ idõben elhatároztuk magunkat, de soha egy olyan fejlett közlekedéssel fölszerelt területen, mint a mienk. A támadással való várás azt jelentette volna, hogy egyengetjük az ellenség útját az Európába vezetõ úton.
Miért 1941-ben? Mert nem volt szabad egyetlen percig sem hosszabban várni a szükségesnél, tekintve, hogy nyugati ellenfeleink folyamatosan fegyverkeztek. Sztálin sem volt éppen tétlen. Mindkét fronton ellenünk dolgozott tehát az idõ. A kérdés tehát helyesen nem: "Miért már június 22-én?", hanem : "Miért nem hamarabb?". Ha az olaszok ostoba módon nem keverednek a görögökkel háborúskodásba, akkor pár héttel korábban támadtam volna meg az oroszokat. Egy ideig még távol kellett õket tartanom, és az utolsó hetekben állandóan az volt a gondom, hogy Sztálin megelõzhet. Volt még egy ok: Oroszországnak megvoltak a számunkra nélkülözhetetlen nyersanyagai. A megállapodások ellenére késleltették szállításaikat és attól féltünk, hogy ezek egy napon teljesen elmaradnak. Amit tehát nem akartak önként szállítani, azt helyben magunknak kellett elhozni. Molotov novemberi berlini látogatása után már el voltam határozva, mert tudtam, hogy Sztálin hosszabb-rövidebb idõ után elesik mint szövetséges és átmegy az ellenséghez. Várjak még, hogy jobban föl legyek fegyverkezve? Nem, mert akkor a kereskedelem törvényei érvényesülnek. Még egyszer nem, mert a haladék ára nagy lett volna. Akkor engedni kellett volna a bolsevik zsarolóknak, és uralmukat tûrni Finnországban, Romániában, Bulgáriában és Törökországban. És ez számomra kizárt dolog volt.
A Harmadik Birodalom, mint a nyugati kultúra védõje nem egyeztetheti össze helyzetét a baráti országok föláldozásával a bolsevizmus oltárán. Az ilyen viselkedés becstelen lett volna, és ezért biztosan megbûnhõdtünk volna. Hibás számítás erkölcsi és katonai szempontból is. Bármit is tettünk, a háború Oroszország ellen elkerülhetetlen volt, és megvolt annak a veszélye, hogy azt késõbb sokkal kedvezõtlenebb körülmények között kelljen megvívnunk.
Még Molotov elutazása napján megparancsoltam az elõkészületeket, hogy Oroszországgal szemben az elsõ adandó alkalommal kiegyenlítsem számlánkat.
8. A francia nép
A francia népnek több egészséges emberismerete van, mint vezetõ klikkjének Louisianában és Mexikóban.
1945 február 15
Feladatunkat nem láttuk el, és rosszul használtuk elõnyünket, amikor 1940-ben nem szabadítottuk föl a francia munkásokat. Éppen úgy, amikor elaludtuk a lehetõséget, hogy a francia gyarmatbirodalom népeit a tengeren túlon önállósághoz segítsük.
A francia nép biztosan nem neheztelt volna, ha megszabadítottuk volna gyarmatbirodalmának átkaitól. Ezen a területen a nép mindig több egészséges emberismeretet mutatott, mint a vezetésre állítólag hivatott rétegek. Nagyobb mértékben, mint a vezetõ csoport volt érzéke a nemzet tényleges érdekei iránt. XV. Lajos alatt és Jules Ferry idején is tiltakozott a gyarmatosító kaland értelmetlensége ellen. Nem tudok róla, hogy Napóleon népszerûtlen lett volna amiatt, hogy Louisianát eladta. Ügyetlen unokaöccse viszont elvesztette jóhírét a mexikói kalanddal.
9. Becsületes franciák
Számtalan francia határozottan európai volt. Az elõrelátás és a becsületesség ára.
1945 február 15
Sem Franciaországot, sem a franciákat sem szerettem soha, és ezt soha nem titkoltam. És mégis elismerem, hogy jelentõs személyiségek vannak köztük. Kétségtelen, hogy számos francia az utóbbi években becsületesen és bátran foglalt állást Európáért. A vad gyûlölet, mellyel saját honfitársaik fizettek nekik elõrelátó meggyõzõdésükért mutatja ezeknek a korukat megelõzõ személyiségeknek a tisztességes voltát.
10. Olaszország
Az Olaszországgal szembeni szövetség hûség hiba volt. Az olasz szövetséges mindenütt utunkban volt. A Duce önteltsége. Nagyvonalú iszlámbarát politika egyszerû és célszerû volt. Az értelmetlen görög kaland. 1941 május 15-e. Az élet nem bocsátja meg a gyöngeséget.
1945 február 17
Az események józan megítélésénél - ha kikapcsolom az érzéseket - el kell ismernem, hogy testvéri barátságom a Ducéval és az Olaszországgal való szövetségi hûséget hibának lehetne tekinteni. Az Olaszországgal való szövetség nyilvánvalóan többet segített ellenségeinknek, mint amennyit nekünk használt. Olaszország háborúba lépése nekünk kevés elõnyt jelentett összehasonlítva azzal a számtalan hátránnyal, melyekkel járt. Ha nem nyerjük meg mégis ezt a háborút, Olaszországnak jó része van a veszteség okaiban.
A legjobb szolgálat, melyet Olaszország nekünk nyújtani tudott, abban állt, hogy nem avatkozik bele a háborúba. Ezt a nem beavatkozást rendkívül értékelni tudtuk volna, és értékes ajándékokat jelentett volna neki. Ameddig megelégedett a szerény nézõ szerepével, el tudtuk halmozni szimpátiánk jeleivel. Ha gyõzünk, hajlandók lettünk volna a dicsõséget és nyereséget megosztani vele, mint partnerunkkal a tengelyben. Örömmel segítettünk volna neki abban, hogy kinyilvánítsa Olaszország elsõrangú hatalmának történelmi mítoszát a Földközi tengeren, mint a régi római birodalom jogos utódjának. Ez jobb volt, mint õt szövetségesünknek tudni!
Olaszország háborúba való belépése, mely csak 1940 júniusában történt, hogy a feloszlásban levõ francia hadseregnek egy szamárrúgást adjon, csak azt a gyõzelmet homályosította el, melyet ellenfelünk föltétel nélkül elismert. Franciaország elismerte, hogy a német hadsereg teljesen legyõzte, de nem akarta, hogy a tengelyhatalmak gyõzzék le.
Nyíltan szólva, az olasz szövetséges mindenütt utunkban volt. Miatta nem tudtunk Északafrikában alapvetõen új politikát követni. Az adott körülmények között nyilvánvaló volt, hogy Olaszország magának igényelte ezt a területet, és a Duce mindig hangsúlyozta ezt az igényét. Egyedül fölszabadítottuk volna az iszlám népeket, melyeket Franciaország uralt. Egy ilyen forradalomnak elõre nem látható következményei lettek volna Egyiptomban és az angolok által leigázott Közel-Keleten. Mivel sorsunk össze volt kötve Olaszországéval, egy ilyen politikára gondolni sem lehetett. Egyiptom, Irak és a Közel-Kelet népei közel álltak a fölkeléshez. Mindent meg kellett volna tennünk, hogy segítsünk nekik, hogy erõsítsük bátorságukat, ahogy saját javunk és kötelességünk ezt megkövetelte. Mivel Olaszországgal voltunk szövetségben, ez bénított bennünket, és mohamedán barátainkban rossz érzést váltott ki, mert szemükben akarva-nem akarva elnyomóik cinkosai voltunk. Az olaszok ezeken a területeken még gyûlöltebbek ugyanis mint a franciák és az angolok. A Senussi szörnyûségek emléke még él. Hogy a Duce az "Iszlám kardjaként" ünnepeltette magát, már a háború elõtt is csak gúnyos vigyort eredményezett. Ezt a címet, melyre Mohamed prófétának és a hódító Omárnak joga van, Mussolininak néhány szegény ördög adományozta, akiket megfizetett vagy zsarolt.Számunkra, németek számára egy nagyvonalú iszlámbarát politika olyan egyszerû és kézenfekvõ volt. Elrontották nekünk - mint még sok mást, szövetségi hûségünk miatt!
Csak az olaszok gátoltak abban, hogy ezen a hadszíntéren egyik legjobb kártyánkat kijátsszuk; ez abból állt, hogy minden francia uralom alatt él? népet függetlennek nyilvánítsunk és általános felkelést gerjesszünk a britek uralta területeken. Egy ilyen politikát az egész iszlám világ lelkesen fogadott volna. A mohamedán világnak tényleg sajátossága, hogy az egyes törzsek és népek jó és rossz tapasztalataival mindenki ugyanolyan alaposan együttérez és ítéli azt meg - az Atlanti óceántól a Csendes Óceánig.
Erkölcsileg politikánk két értelemben is balvégzet? volt. Egyrészt megsértettük a franciák önérzetét, és ebbõl semmi hasznunk nem volt; másfelõl kényszerítve voltunk arra, hogy az addig a gyarmatokon gyakorolt uralmukat érintetlenül meghaggyuk, puszta aggódásból afelõl, hogy különben Tripoliszt és Cirenaikát megfertõzik és függetlenségüket követelik. A következmények végzetesek; Ma mindezeket a területeket az anglo-amerikaikat foglalták el. Mi több, értelmetlen politikánk lehetõvé tette, hogy az aljas angolok Tripoliszban és Cirenaikán fölszabadítóként lépjenek föl!
Hadi téren sem jobb az eredmény! Olaszország háborúba lépése szinte automatikusan vezetett ellenségeink elsõ gyõzelmére, melynek segítségével Churchill újraélesztette honfitársai bátorságát és az egész angolul beszélõ világ újra reménykedni kezdett. Noha még Abesszíniában és Cirenaikán sem tudták állásaikat tartani, Olaszországnak még volt ahhoz bátorsága, hogy megkérdezésünk nélkül és nekünk egy szót sem szólva róla a teljesen értelmetlen Görög kalandba fogjanak. Szánalmas bukásuk ránk haragított bizonyos balkániakat: itt és nem másban keresendõk a növekvõ nehézségek Belgráddal és a végül 1941 elején bekövetkezett puccs oka. Akaratunk ellenére arra voltunk kényszerítve, hogy beavatkozzunk a balkáni eseményekbe, amibõl kényszerûen adódott az áldatlan késés az Oroszország elleni készülõdésnél. Emellett néhány kitûnõ csapatunk haderejét fölöslegesen használtuk itt el. Végül is emiatt kellet további áttekinthetetlen területeket megszállva tartanunk, melyeket különben elkerülhettek volna csapataink. A Balkán ugyanis nagyin szívesen korlátozta volna magát a Birodalommal szembeni jóindulatú semlegességre. Stukáinkat és ejtõernyõseinket sokkal szívesebben vetettük volna be Máltában és Gibraltárban mint Korintoszon és Krétán!
Bárcsak kihagyták volna az olaszok ezt a háborút markukból! Bár maradtak volna a "nem harcolásnál"! Milyen mérhetetlen értéke lett volna az ilyen viselkedésnek barátságunk és közös érdekeink mellett! Még a szövetségesek is érdekelve voltak ebben, noha nem tartották sokra Olaszország katonai erejét, de aligha számítottak ilyen kudarcra. Ezért különös szerencsének tekintették volna, ha Olaszország semleges marad. Mivel az ellenségek számára nem volt arra garancia, hogy Olaszország semleges marad, így az õ lehetséges és valószínû háborús belépésének fenyegetõ volta miatt jelent?s csapatokat állomásoztattak volna közelében. Ez számunkra a Földközi tenger vidékén állomásozó, sem harchoz sem gyõzelemhez nem szokott brit alakulatokat - egyfajta krumpliháborút, ezúttal teljesen a mi elõnyünkre.
Egy hosszú háború az ellenségnek annyiban használ, ha ezalatt edzõdik és tapasztalatokat gyûjt. Reméltem, hogy ezt a háborút úgy fogom vezetni, hogy az ellenségnek sem ideje, sem alkalma ne legyen a modern villámháború technikáját lemásolni. Lengyelországban, Norvégiában, Hollandiában, Belgiumban és Franciaországban ezt el is értük. A gyors gyõzelmek mindkét oldalon minimális veszteség mellett hatalmas katonai és politikai sikerek voltak, mert az ellenfelet teljesen lefegyverezték.
Ha ezt a háborút csak Németország és nem a tengelyhatalmak vívták volna, akkor Oroszországot már 1941 május 15. elõtt megtámadtuk volna. Tudatában addigi teljes és vitathatatlan gyõzelmeinknek képesek voltunk arra, hogy a hadjáratot a tél bekövetkezte elõtt befejezzük.
Hálából (mert soha nem felejtettem el a Duce viselkedését az Ausztriával való egyesüléskor), soha nem kritizáltam és ítéltem Olaszországról. Ellenkezõleg, mindig azon voltam, hogy egyenlõként kezeljem õket. Az élet törvényei bebizonyítják, hogy hiba azokat egyenlõként kezelni, akik valójában nem azok. A Duce hozzám hasonlítható, sõt fölöttem állt ambíciókban népét illetõen. De nem az ambíciók, hanem a tények döntenek!
Mi németek soha nem felejthetjük el, hogy nehéz helyzetekben számunkra mindig elõnyösebb, egyedül haladni. Mindent elveszíthetünk és semmit sem nyerhetünk, ha gyöngékhez kötjük magunkat, és olyan társakat keresünk magunknak, akik már korábban is ingadozóak voltak. Gyakran mondtam, hogy a gyõzelem ott lesz , ahol Olaszország áll. Jobb lett volna azt mondanom, hogy Olaszország oda áll, ahol gyõzelmet remél!
Személyes barátságomon a Ducéval semmi sem változott; szimpátiámon sem az olasz nép iránt. De sajnálom, hogy elnyomtam a józan ész hangját, mely nekem józan kritikát ajánlott az Olaszországgal szembeni barátság ellenére. Ezek éppen úgy használtak volna mind a Ducénak, mind népének. De tudom, hogy nem bocsátotta volna meg nekem ezt a viselkedést, tudom, hogy bizalmatlanság és kétség nagyon megsértette. De megértésem miatt komoly hibák következtek be, melyeket el lehetett volna kerülni, mert nem voltak elkerülhetetlenek. Az élet nem bocsátja meg a gyöngeséget!
//FOLYTATÁSA A KÖVETKEZÕ HSZ!!!//
[/color]
